Mesemondó blog

Szerző: Jarabin Kinga

  • Tűz – víz – levegő (1.)

    Minden vízre haragszom,
ha locsolnak, elalszom.
Piros ruhám ég, lobog.
Találd ki, hogy ki vagyok?
(tűz)

Senki sincs hasznosabb nálam a világon,
ártalmasabb sincsen hetedhét országon.
Éjed felderítem, étked elkészítem,
de ha elszökhetem, a károm rengeteg.
Mi az?
(tűz)

Barátod is vagyok,
ellenséged is vagyok.
Csak tőled függ,
hogy épp mi vagyok.
(tűz)

Fekete bika,
vörös nyelvét nyújtogatja, mi az?
(tűz)

Megnő kint is, bent is szépen,
szobában vagy messzi réten.
Szellő éri - hajladoz,
színe sárga és piros.
Etetni kell, hogy megéljen.
Suttog, roppan, fagyot űz,
ha itatod, alszik mélyen.
Mondd csak, nevét tudod-e?
(tűz)

Dorombol, de nem macska.
Mi az?
(tűz)

Duruzsol, ha piszkálják,
elpihen, ha nyugton hagyják.
Vaskalitkába bezárják,
ha kiszökik, kárát látják.
(tűz)

Rőzsén ül, földön hál,
szárnyra kél, égen száll,
lepkét vonz, álmot űz.
Nem lehet más, csak a...
(tűz)

Folyton eszik, mégis éhen hal.
(tűz)

Ha vizet iszik, nyomban meghal.
(tűz)

Fekete tenger hullámzik,
tenger fenekén színarany bokor virágzik.
Mi az?
(éjszaka, tűz)

Sokszor láttál, ismersz-e?
Börtönöm a kemence.
De rabságom nem örök,
kapom magam, kitörök.
Lángost sütök s kenyeret,
aki fázik - megszeret.
Ha locsolnak, elalszom,
minden vízre haragszom.
Kandallóban táncolok,
elviszem az álmotok,
ha kígyózva éjfélen,
kibújok a kéményen.
Piros ruhám ég, lobog!
Találd ki, hogy ki vagyok!
(tűz és füst)

Tűzhelyen születtem,
kéményen kiszöktem.
Onnan tovább szállok,
soha meg nem állok
(füst)

Hiába látsz, nem foghatsz  meg,
hunyd be szemed, vagy sirass meg!
(füst)

Alig születtem meg,
máris elkergetnek,
hisz a szemét csípem mindnek.
(füst)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • Dinnyeházikó

    Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

    • Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
    • Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
    • Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
    • Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:
    Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

    Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

    Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

    • De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

    Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

    Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

    De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

    • Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
    • Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

    Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

    • Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
    • Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

    Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

    • Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

    A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

    Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

    Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

    • Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

    Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

    • Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

    Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

    Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

    • Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

    Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

    Liccs-loccs, liccs-loccs,
úszik a kincs, a kincs!
Liccs-loccs, liccs-loccs,
miénk a kincs!

    Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Egy furcsa kirándulás

    Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

    Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

    két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

    • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

    Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

    • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

    Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

    Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Erdei bál

    Erdő mélyén nagy a lárma.
Fut, siet az Anna-bálba
Minden állat. Aki van,
Ma még táncolni akar.
Itt a bál! Itt a bál!
Ez lesz ám a csuda bál!

Ötven dongó nagybőgője
Brummog, drummog: drum-drum-drum,
Ötven szöcske cimbalomja
Peng, zeng, dzummog: dzum-dzum-dzum.
Béka a víg klarinétos,
Fújja, fújja: tá-ri-ró!
Ezer tücsök hegedűje
Cincog, cirpel: ó, mi jó!
Ez a bál Anna-bál!
Ez lesz ám a csuda bál!

Nézd a karcsú Róka Bercit,
Hogy forgatja Bagoly Tercsit!
Mint csónakban ringatóznak,
Szellő szárnyán úgy suhannak.
Bagolyszoknya fodra lebben:
Tündérek se járják szebben!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Itt a szajkó nyakkendőben,
Mókus Dorka fejkendőben,
Vércse Janka félcipőben,
Nyúl Viktor meg nyúlcipőben.
Eljött, itt van Medve Pál.
Ez a bál Anna-bál!
Ez lesz még a csuda bál!

Tippen-toppan, dirmeg-dörmög,
Kurjongat, mint ötszáz ördög,
Hujujuju! Guggol s ugrik,
Térdét veri, forgolódik -
Így mulat jó Medve Pál!
ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Fácán Anna ott középen
Szárnyát tárja-csukja szépen,
S pipiskedve körbejár.
Dobbant, koppant mind előtte
Nagybajszú Borz Aladár.
Ez a bál Anna-bál!
Ez ám az igazi bál!

Ez itten a Varjú Anka,
Ez meg itt a Holló Panka.
Itt a kényes Szarka Ancsi
Meg a girhes Gólya Pancsi.
mennyi Anna, mennyi lány!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Eljöttek a víg legények, 
Csizmás, fokosos legények:
Vadkan Dávid és Sün Ábris,
Farkas Béni, Nyuszt Jónás is.
Itt van Szarvas Éliás,
Meg a vén Őz Tóbiás.
Ez a bál, ez a bál!
Ez ám az igazi bál!

Csizmasarkuk tippen-toppan,
Csizmatalpuk dibben-dobban,
Mind egyszerre jobbra s balra
Cifra fokosát lerakja,
majd felkapja, megforgatja,
Hujuju! Csizmáját csapja,
Csapja véle szaporán!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Járja Berci, járja Tercsi,
Mókus Dorka, Szajkó Fercsi.
Totyog, táncol egérszüle
meg a pöttöm fülemüle.
Ide ugrik, oda ugrik 
a sok béka. Majd felugrik
hegytetőre Medve Pál.
Hujujuju! - jókedvében
tótágast áll már a nyár.
Ez a bál, ez a bál,
ez ám az erdei bál!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Szellő és a bárányfelhők

    Szellő kihajtotta a bárányfelhőket legelni. Fütyörészve követte őket mindenüvé.

    Szellő csakhamar megunta a munkát. A nádasban vadkacsát látott. Odarepült hozzájuk. Szaladgált, fogócskázott velük egész nap.

    Mi történt ezalatt a bárányfelhőkkel?

    Kettő összeverekedett. A verekedésnek sírás lett a vége.

    Három lefutott a hegyi patakhoz fürödni.

    Négy talált egy szép hófelhőt, és belebújt.

    Öt kis felhő elcsavargott egészen az örök hómezőkig. Ott rátelepedett egy kicsi kunyhó tetejére.

    Hat pedig elment a fényes nap után.

    Szellő abbahagyta a vadkacsa-kergetést. Szaladt a bárányfelhőket hazaterelni. Csupán egyetlen kis jószágot talált.

    Szellő elindult az elveszett bárányfelhők után.

    Ment, ment Szellő. Kocogott utána az árva bárányfelhő.

    Szép kerek kertet láttak. A kert közepén két sárga tulipán ringatózott. A sárga tulipánból ének hallatszott:

    Felhők voltunk,
sírni kezdtünk,
s zápor lettünk.
Mi lettünk a két tulipán étele,
mi lettünk a két tulipán itala.
Kipp-kopp-kopp! Eső-kopp!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő.

    Odaért a csordogáló kis patakhoz, a patakparton zakatoló víg malomhoz. Zúgott a malom, susogott a patak:

    Felhők voltunk,
patak lettünk.
Csordogálunk,
s malmot hajtunk.
Forgatjuk a kereket.
Dolgozhatunk eleget.
Liccs-loccs-loccs! Patak-loccs!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele a megmaradt bárányfelő.

    Hóesésbe jutottak. Szállt, énekelt sok hópihe:

    Felhők voltunk,
hópihe lettünk.
Csupasz földre leesünk.
Hipp-hopp-halihó!
Mi védjük meg a vetést,
mint a meleg takaró.
Hipp-hopp-hopp! Hópihe-hopp!

    Ment, ment Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő. Odaértek az örökös hómezőkhöz. A kicsi kunyhón jégcsapok csüngtek és csilingeltek:

    Felhők voltunk,
jégcsap lettünk.
Csengünk-bongunk, mint a csengő,
üvegcsengő: csing-csöng,
csöng-csing; kacagunk.
Csing-csöng-csöng! Jégcsap csöng!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele ment a megmaradt bárányfelhő. Odaértek a fényes naphoz. S ott valami láthatatlan énekesek énekeltek:

    Felhők voltunk,
láthatatlan
pára lettünk.
Jön az éj és
harmat leszünk.
Fűre, fára, szép virágra
leesünk.
Mi leszünk a kicsi madár itala.
mi leszünk a gyenge levél étele.
Csepp-csepp-csepp! Harmat-csepp!
    • Csak te maradtál velem! – fordult szellő az egyetlen megmaradt bárányfelhőhöz. – A többiek hasznos munkába álltak. Búcsúzzunk el tőlük!

    Hazament Szellő s vele az árva bárányfelhő. Megvacsoráztak. Összebújtak és elaludtak. Kicsi felhő álmot látott.

    Azt álmodta:

    eső lett,
csordogáló patak lett,
hópihe lett,
csilingelő jégcsap lett,
s láthatatlan pára lett.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Ment a szappan…

    Ment a szappan vándorútra.
Kiszökött a kocsiútra.

Rálépett a kerek kőre:
a kő meg is tisztult tőle.

Rálépett az öreg hídra:
hadd legyen a híd is tiszta.

Ment a szappan vándorútra.
Rátalálta a mohos kútra.

Kút káváját megmosdatta,
vödrét fényesre súrolta.

Nyakon csípett három varjút
meg egy mocskos vándorkandúrt.

Mind a négyet megmosdatta,
hátát végigcsutakolta.

Kicsurgatott három felhőt,
míg megmosott három erdőt.

Elpocsékolt három tengert,
s megfürdetett egy szál embert.

Felmászott a hegytetőre:
le is mosta egykettőre.

Elkapta a teliholdat:
- Öreg lavór! kisúrollak! - 

Gurult tovább az égboltra.
Most is látszik fényes csíkja.

Ment a szappan vándorútra,
gurult, gurult a Tejútra.

Nekifogott, felsikálta;
vége legyen, alig várta.

Mire a munkával kész lett,
elkopott a kefekészlet.

- Elvégeztem, valahára!
Kirándulok messzi tájra!

Felült a Göncölszekérre,
s elment a világ végére.

Világ végén semmi ágon
semmi csíz ült, éppen három.

Semmi macska őket csalva,
semmi száját meg-megnyalta.

Semmi réten semmi hóban
egerészett semmi róka.

- Ennyi semmit még ki látott?
Bejárhatok öt világot,

s ennyi semmit nem találok!
- szólt a szappan. - Hopp! Megállok! -

Semmi szalmaszálat kért ott,
s fújt egy szappanbuborékot.

Beleült és hazahajtott. 
Vándorútja eddig tartott.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A hold ruhája

    A tó mellékén élt Rák Aranka, a híres varrónő. Meghallotta hírét a hold is. Gondolta, varrat nála új ruhát.

    • Unom már ezt a kifakult ezüstruhát. nem varrnál nekem egyet aranyból? – kérdezte a rákot, amikor felkereste.
    • Örömmel megvarrom. Ám előbb méretet kell rólad vennem – szólt Rák Aranka a kövér holdhoz.

    Így is lett.

    Rák Aranka elővette aranyollóját, és kiszabta a ruhát. Utána elővette aranytűjét, aranycérnáját, s a ruhát megvarrta. Várta a holdat ruhát próbálni. A hold meg is érkezett.

    • Furcsa dolog – szemlélte munkáját a rák. – Pontos mértéket vettem rólad, a ruha mégis bő.
    • Úgy látszik, fogytam – válaszolt a hold.
    • Majd beveszek a ruha bőségéből – mondta Rák Aranka.

    Felfejtette és újra varrta az aranyruhát.

    A következő próbán a ruha még mindig bő volt. A türelmes rák a ruhát ismét átvarrta. Várta, várta a holdat. A hold megérkezett. Olyan vékony, olyan karcsú volt, mint egy kifli.

    • Beteg vagy? Mi történt veled, hogy ennyire fogysz? – aggódott Aranka.
    • Nincs semmi bajom. Kitűnően érzem magam – felelte a hold.

    Aranka a ruhát ismét felfejtette, átszabta és megvarrta. Várta, várta a holdat, de az nem jött. Kitekintett az égre. A hold ott sem volt.

    Mikor a hold ismét megérkezett, Aranka csodálkozva látta, hogy meghízott.

    • Ki kell a ruhádból engednem, mert most meg szűk – sóhajtotta a rák.
    • Nem bánom, de igyekezz megvarrni – felelte a hold ingerülten. – Unom már ezt az örökös próbát! Még sohasem láttam ilyen ügyetlen varrónőt!

    A szegény kis rák ismét hozzáfogott a varráshoz. Varrt, varrt szorgalmasan. Csillagokat is varrt a ruhára, hogy minél szebb legyen. Csillogott-villogott az aranyruha, mint egy csodálatos tündérköntös.

    • Ó, de gyönyörű! Igazi, tökéletes munka! Tündér Ilonának sincs szebb ruhája! – ámuldoztak a kis állatok.

    A hold megérkezett. Gömbölyű, kövér volt, mint egy jókora labda.

    • Ó, jaj nekem! – sírt Aranka. – Ilyen csodát még sohasem láttam. Hol sovány vagy, hol meg kövér. Mi történt már ismét veled?

    A ruha persze teljesen használhatatlan volt. A kövér teliholdra rá sem ment.

    • Mit tettél a gyönyörű aranyszövetemmel? – toporzékolt a hold. – Összeszabdaltad, szétnyirbáltad. most miben megyek a csillagok báljára?

    A ruhán már nem lehetett javítani. A hold mérgesen hazaballagott.

    Aranka, a rák pedig szégyenben leköltözött a tó fenekére.

    Fel sem jött többé.

    Ott lakik még ma is.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A szöges cipős ember

    Történt egyszer, hogy megkérdezte egy demokrata egy másiktól, mitől kell a mostani időkben a legjobban félni. A megkérdezett demokrata így válaszolt: – Szerintem már nem kell félni semmitől, csak a szöges cipős embertől. – Az előbbi demokrata egyáltalán nem értette ezt a hasonlatot, ezért a másik elmagyarázta neki: – Egyszer a Meese nevű erdőben volt egy fegyvergyár a háború alatt. a tizenkét bunkerra osztott gyár, melyeket fákkal, és közönséges csarabbal ültettek körbe, és aminek köszönhetően az épületek felismerhetetlenek voltak a levegőből, sértetlenül túlélte a háborút. Az egyik bunkerben teli vászonzsákok feküdtek, tartalmukat már nem dolgozták fel. A lakosság számára, akik évek óta szenvedtek a textil hiányától, az erős zsákvászon nagyon értékes volt. Sokan felkerekedtek, odalopakodtak a bunkerhez, kinyitották a zsákokat, kiöntötték a benne lévő szürke port egy eldugott sarokba, majd hazavitték a zsákmányt. Ez így ment, amíg lehetett, és a puskapor halom egyre csak nőtt. És akkor jött, aminek jönnie kellett: tudatlanságból, butaságból és gondatlanságból belépet a bunkerbe egy ember szöges cipőben. A szögek hatására szikrák csaptak fel a bunker betontalajából, a szikrák meggyújtották a hegyekben álló puskaport, majd egy robbanás szétvetette a bunkert, és mindenkit maga alá temetett, aki ott tartózkodott. – De mi köze van ennek a szöges cipős embernek a mai korhoz? – kérdezte az első demokrata. – Rajta kívül mástól nem kell félni – válaszolta a második. – Mert senki sem tudja, hol, de a puskapor egyre csak halmozódik.

    Visszacsatolás

    • Mit szimbolizálhat a puskapor?
    • Te hogyan ültetnéd át ezt a történetet az egymás közötti kommunikáció témakörére?
    • Miért van az, hogy gyakran felhalmozzuk a konfliktusokat, ahelyett, hogy még időben megoldanánk őket?
    • Voltál már valaha a szöges cipős ember szerepében, és gyújtottad már fel akaratod és tudatod ellenére a “puskaport”?

    Felhasználási javaslatok

    Minden résztvevőnek kioszthatunk egy nagy szöget, amire egy papírzászlót erősítünk. Ezután mindenkinek fel kell írnia egy zászlóra, mit szeretne megjegyezni, mint legfontosabb leckét a történetből vagy a foglalkozásból. Barkácsáruházakban találunk szögeket, akár meglepően nagy méretben is. Egy másik megoldás, hogy a zászlókra már korábban a kommunikáció témaköréhez tartozó idézeteket írunk. Vagy bevihetünk egy pár sportcipőt fémszögekkel, ami még látványosabb. Rajzolhatunk egy cipőt egy A/4-es lapra, amit fénymásolhatunk úgy, hogy mindenkinek jusson belőle. Minden résztvevő erre feljegyezheti a “konfliktus” témához kapcsolódó feljegyzéseit.

  • Hörpentő

    Gá-gá, bíró, bumble, Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,még,
még egyet, - 
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek,
s én is nagyot hörpentek.

    (Szabó Lőrinc)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)