Az énhatékonyság.
Albert Bandura, amerikai-kanadai pszichológus meghatározása szerint:
Az egyén hite arról, hogy képes megbirkózni a kihívásokkal és elérni célját.
Alapvető szükséglet.
Olyannyira, hogy már kisgyermekkorban az én-tudattal együtt cselekvés formájában megjelenik, beépül a játékba és átszövi a gyermek egész lényét és minden tevékenységét.
Amikor épít.
Amikor alkot.
Amikor rombol.
Amikor utánoz.
Amikor próbálkozik.
És amikor újra próbálkozik.
A “képes vagyok rá” érzés, a “hatni tudok a világomra” igény motiválja.
Majd minderre kap a külvilágtól egy visszajelzést. És elindul az interiorizáció.
Belsővé válik.
Megtanulja.
Elsajátítja.
Tapasztalatai és a környezete pozitív visszajelzése által megtanulja, hogy
- hibázni nem jellemhiba,
- hogy kitartással elérheti,
- hogy mik az erősségei,
- hol vannak a határai,
- hogy együtt többek vagyunk,
- és hogy képes rá.
Vagy épp leszokik róla, mert szidták, büntették.
Mert nem adtak neki teret.
Nem kapott lehetőséget.
Súlyt.
Feladatot.
Elvárást.
Keretet.
Énhatékonyságunkat kizárólag tapasztalati úton fejleszthetjük.
Cselekvéssel.
Aktivitással.
Tevékenykedéssel.
A fizikai aktivitást, cselekvést igénylő feladatok és tevékenységek beszűkülése, kihalása a hasznosság érzését, az életet és annak értelmét veszik el.
A nem kell semmit csinálni, nem kell gondoskodni, nincs fenntartási felelősség olyan kalitkába zárja a társadalmat – felnőttet és gyereket egyaránt -, melynek ajtaja ugyan nyitva van, mégsem repül ki belőle senki.
Az ajtót olyan láthatatlan torlaszok zárják el, mint
- az alacsony önbecsülés,
- az alulmotiváltság,
- a dopamin függőség,
- a kiégés,
- a depresszió,
- a fizikai gyengeség,
- a nem vagyok rá képes érzése.
A mindent készen megvehetek.
És mindez közben szorongóvá tesz, mert nem tudjuk meddig.
Elengedtük a kontrollt.
A teremtés lehetőségét és képességét.
Az énhatékonyság edukálása és tudatos fejlesztése egyéni és társadalmi felelősség.
A szabadság kulcsa.
A jövő.
Az élet.
Hozzászólás