A mai nap margójára. 
Hamarosan kezdődik az iskola. Tanszerbeszerző körútra indulunk Picurkával.
A közös autózás mindig hoz beszélgetést, csendet és ha sikerül jó zenei szerkesztőt kifogni valamelyik rádiócsatornán, akkor éneklést is.
“Tudod anya, Ajna (nem a valódi neve a kislánynak) támasza is te vagy…”
Elrakom a mondat súlyát és felelősségét. Hazaérve kicsit elvonulok.
A nyüzsgő bevásárlóközpont után amúgy is kell pár perc csend.
Előveszem a rajzom, amin a női burnout prevenció tava van. Nézem a patakokat, amelyek táplálják, a forrást. Az égen a felhőt, amiből épp eső esik.
A forrás mellé írtam egy szót:
Küldetés.
A felhőben az áll: áldás.
A felhő mellé azt írtam: gondviselés, Isten, a Küldő.
Olyan szép a magyar nyelv.
Így születik a fejünkben az elgondolás, hogy elküldet minket. Így születik szívünkben az elhívás és lelkünkben a küldetés. Küld-Ő.
Rendeltetési helyünk van.
Nem is lehet másképp.
“Mert akit Isten küldött, Isten beszédeit szólja, mert annak ő bőségesen adja a Lelket.” (János 3:34)
Ma Picurka gondolata után azt éreztem, hogy ha egyszer ezt a küldetést elfogadtuk, akkor már nincs visszaút.
Nem lehet következmények nélkül visszakozni.
Amint, még ha tudat alatt is, de hárítunk, ragaszkodni kezdünk egy régi helyzethez, egy idejét múlt elképzeléshez, vágyhoz, vagy másik útra lépünk, máris feszít.
Szorongás tör ránk a már ismert helyzettől.
Veszteség ér.
Ami nem szolgálja a küldetésünket, azt elveszi.
“Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki.” (János 3:27)
A gyerekek mosolya a mi mentális nyugalmunknál kezdődik. 
Az öngondoskodás felelősség. 
Ahogy a választott sorsunk és küldetésünk elfogadása is.
Nem mástól vagyok ma rosszabbul. Nem másoktól vagyok ma erőtlenebb, lehangoltabb, gyengébb. Hanem attól, hogy más felé néztem és léptem.
Elzártam a forrást.
“Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet” (János 3:36)
Mesemondó blog 