Szokásos tavaszi erdőjárására Lillát most Napsugár is elkísérte. Jó kedvűen nézték az izgő-mozgó állatkákat, az avar alól előbújó bogárkákat. Az erdei ösvényen beszűrődő fényben úgy tetszett, aranyló porral lepi be Napocska a fák ágait.
Az első család, akiket meglátogattak Mókusék voltak.
Mókus Márton feleségével, Marcsival és gyerekikkel: Mollival, Mónival és Marcival élt az öreg fenyő gyökereinek odvában, mely elég tágas volt ahhoz, hogy mind az öten elférjenek benne. Mókus Marcsi épp lányaival sepregetett az odú előtt, a kis Marci pedig apukájával javította a kertkaput, amikor Lilláék odaértek.
– Szép napot Mókus család! – köszöntötte őket Lilla.
– Derűset, derűset! – köszönt vissza Mókus Márton – Mi járatban?
– Körbenézzük az erdő lakóit, hátha elkél valahol egy kis segítség. Látom, itt van elég szorgos kéz – felelt Lilla.
– Akad, akad… már ha épp nem dacolnak velünk – mosolyodott el Mókus Marcsi, az anyuka. – Kivel jöttél Lilla? – nézett az angyallányra.
– Jaj! – kapott a fejéhez Lilla – Bocsássatok meg! Ő itt Napsugár, az angyallány. Télen költözött be az Örök Tavasz Birodalmába a szivárványhídon túlra. Lélekőrző.
Napsugár kedvesen köszöntötte a szorgos Mókus családot, majd továbbhaladtak Lillával az erdő mélye felé, ahol Szarvas Szilárd lakott Szarvasné Őz Örzsével és a kis Gida Gáborral, aki ha egyszer felnő és hatalmas agancsokat növeszt, majd méltán veheti fel a Szarvas nevet.
Nem messze Szarvaséktól laktak Vaddisznóék. Vaddisznó Vendelnek és feleségének Vandának két kis kocája volt: Vitéz és Veronika. Anyjuk épp szép csíkos bundájukat tisztogatta, míg apjuk a dagonyázó helyüket szélesítgette, hogy mind a négyen beleférjenek.
A domboldalon lakott Róka Richárd és neje, Ramóna. Ők még friss házasok voltak. Tavasz végére várták az első kisrókájuk születését. Richárd izgatottan rendezgette az odút a kicsi fogadására, amíg Ramóna pihent.
– Szia Ramóna! Szerbusz Richárd! – köszöntötte őket Lilla – Bemutatom nektek új szomszédunkat az Örök Tavasz Birodalmából, ő itt Napsugár, az angyallány. Hogy érzed magad Ramóna?
– Sziasztok! – köszönt vissza Richárd és Ramóna egyszerre.
– Köszönöm kérdésed Lilla – felet Ramóna, már kicsit fájnak a mancsaim, és úgy érzem magam, mintha egy szőrős felfújt lufi lennék, de boldog vagyok. Nagyon várjuk már a kis rókánk érkezését!
– Van valamire szükségetek? – kérdezte Lilla.
– Köszönjük szépen, mindenünk megvan. Richárd már kiszélesítette és kibélelte az odút, nagyon gondos apuka, mindenre gondolt – válaszolt Ramóna.
– Akkor nem is zavarunk tovább, jó pihenést és készülődést nektek! – búcsúzott Lilla és Napsugár, majd tovább indultak Szarka Szeléna fészke felé.
Szeléna már elég öreg volt és egy kicsit rövidlátó is. Épp a kincseit rendezgette, amikor a két lány odaért. Lilla és Napsugár segítettek az öreg szarkának kijavítani a fészkét, megfoltozták itt-ott, megerősítették a széleit és még ki is takarították.
Elfogyasztottak egy teát Szelénával, váltottak pár szót a régi szép időkről. Meghallgatták az idős szarka nagy repülésének történeteit. Hogyan szelte át az erdőn túli nagy tavat, amikor még fiatal volt. Szeléna egyedül élt, de szüksége volt az ő lelkének is társaságra. A fészkét sem tudta már gondozni egyedül, ezért a lányok megígérték, hogy eljönnek máskor is.
A közös teázás után hazaindultak.
Már álmosan kukucskált ki a hegy mögül Napocska, mire Lilla és Napsugár hazarétek. Kellemesen elfáradtak, a szívük jó érzéssel volt tele és már azt tervezték, hová, kihez fognak elmenni a legközelebb. Mire Napocska lebukott a hegy mögé már a két lány is hazatért.
Ki-ki a maga otthonába: Lilla a tavi házikójába, Napsugár pedig a szivárványhídon túlra az Örök Tavasz Birodalmába.
Mesemondó blog 