A kis gömböc

hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghízlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megpörzsölték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szépen, lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kisgömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

• Eredj leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kisgömböcöt.

Felmegy a leány, le akarja venni a kisgömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

• Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal – hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, de az is éppen úgy járt, mint a nénje: a kisgömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy olyan soká oda maradjanak amiatt a haszontalan kisgömböc miatt.
• Eredj, leányom – mondja a legkisebb leányának – szólj a nénéidnek, hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátra fordítom.

Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kisgömböc őt is – hamm – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

• No hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. – Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kisgömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jön haza a szegény ember, hát nincs asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél? Kiabálja a leányait, hírük, poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeg-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kisgömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kisgömböcöt s majd lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kisgömböc mérgesen rákiáltott:

• Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi, – s – hamm! – bekapta a szegény embert is.

No hát az isten csodája volt eddig is, hogy a kisgömböc le nem szakadott; négyet csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt, s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt s azokat is bekapta; gurult ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Gurult tovább s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárt. Egy jó hegyes fanyelű bicska volt a kondásfiúnál s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapásemberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kisgömböcöt.

Ha a kisgömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)