Mesemondó blog

Címke: mese

  • A kis kakas gyémánt félkrajcárja

    Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapirgál a kiskakas a szeméten, egyszerre talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

    • Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat!
    • Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak. – De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses kamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
    • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

    A török császár csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kakas az ablakába repült. Onnan kiabálta:

    • Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

    Megharagudott erre a török császár.

    • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba!

    A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

    • Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! – Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútból.

    A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

    • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

    Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak:

    • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égő kemencébe!

    A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi:

    • Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! – Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakra:
    • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

    Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

    • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhek közé, hadd csipjék agyon a darazsak!

    A szolgáló belevetette a kiskakast a méhek közé. Ott megint elkezdi a kiskakas:

    • Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst!

    Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába:

    • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

    Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

    • Eredj, te szolgál, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe!

    Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi:

    • Ereszd ki begyem a drázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

    A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár fenekét. Felugrik a török császár:

    • Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast, vigyétek már a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

    Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

    • Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt!

    Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának, gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

  • A farkas-tanya

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

    • Hová mégy, tojás koma?
    • Megyek világra.
    • Én is megyek, menjünk együtt.

    Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

    • Hová mentek, ruca koma?
    • Megyünk világra.
    • Én is megyek, menjünk együtt.

    Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

    • Hová mentek, kakas koma?
    • Megyünk világra.
    • Én is megyek, menjünk együtt.

    Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

    • Hová mentek, tű koma?
    • Megyünk világra.
    • Én is megyek, menjünk együtt.

    Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

    Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás befeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák bemászott a dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

    Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akié a kis ház volt.

    A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni.

    • Phü, phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?

    Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög is van odabent, nem fél semmitől. Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkadt, szalad a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt, a többi farkashoz.

    • Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög mind odabenn van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával. Szaladok dézsához, megvágnak ollóval. Kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal. Szaladok pitvarba, vesznek vasvillára! Egy kiált: hep-hep-hep! Más ordít: add feljebb! Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.

    Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Kertek alatt… (k-K)

    Kertek alatt tarka kakukk,
kettőt kiált: kakukk! kakukk!
Kis kert, kis kút, kék viola!
Vízi sível siklok tova.
Kertek alól az a kakukk
követi az utam, kakukk!
Kis kert, kis kút, kék viola
véli, vele siklok tova.
Ó, te kakukk, tarka kakukk,
itt kiáltsál: kakukk! kakukk!
Itt vár rám ma Kása Kata. 
Vele siklok a Marosra.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Kapircs és gyom

    Míg a gyerekek gyakorlati vizsgát tettek gyógynövénytanból, Milda a hintaszékben ült és a felhőkre mosolygott.

    Fruzsi méltatlankodva motyogott.

    • Gyomlálás! Még a nagymama se tudott rávenni, hogy összesározzam magam a kertben, most meg…
    • Most meg? – kérdezte Milda.
    • Most meg játék helyett gazokat cibálok ki a földből…
    • Fruzsi, ez nem szép tőled! Figyelj!

    Milda fürge szökkenéssel mellette termett. Kezében kapircsot tartott.

    • Nézzétek! Látjátok az árnikát? Észrevettétek, hogy sárga virágait hogy borítja árnyékba az átoktüske? A gyógynövénytől két centire vert gyökeret, szinte fojtogatja! Szegénykém, egyedül küzd a gyom ellen! Horgas tüskék és erős gyökerek szorongatják. Az ellenfél igencsak kegyetlen! Nem érdemli meg, hogy segítsünk rajta? Az árnika kivonatából készült krémek számtalanszor segítettek már az embereknek. Ez a kenőcs meggyógyítja a ficamot! Rajta, vegyétek fel a kesztyűt, és húzzátok ki gyökerestül a gyomokat! Higgyétek el, a gyógynövények ezerszeresen meghálálják!

    A gyerekek óvatosan körbesimogatták a növény szárát, leveleit, és közben kézzel és kapirccsal kiszabadították a gyomok ostromgyűrűjéből.

    Dóri kihúzta magát. A sok hajlongás után jól esett neki az egyenes tartás.

    • Igazi hősnek érzem magam! – kiáltotta.

    Milda elégedetten biccentett.

    • Gyönyörűen haladtok! Aki átmegy a vizsgán, azonnal megkapja a csokoládéadagját!

    A gyerekek lelkesen aprították az ellenséget.

    • Hurrá! Mi vagyunk a felszabadító hadsereg! -rikkantotta Lilla. – Háború!

    Konrád, aki éppen egy tarackot próbált kicibálni a földből, szigorúan nézett Lillára.

    • Te teljesen begőzöltél?! Én életeket mentek! Milda?

    Milda éppen a bögréket törölgette fényesre. Szórakozottan válaszolt.

    • Igen, Konrád?
    • Te érezted már igazi hősnek magad?

    Milda bólogatott.

    • Igen, azt hiszem…
    • Kérlek, meséld el!
    • Rendben! De csak akkor, ha megígéred, hogy nemcsak félig húzod ki a tarackot az illatos macskamenta mellől. Ha beleszakad a gyökér, semmit nem ér az egész! A tarack szívós gyom!

    Több mint egy óráig dolgoztak még, míg végül leroskadtak a kerti asztal mellé. Éhesebbek voltak, mint eddig bármikor. Körmük alól a víz és a szappan se tüntette el a fekete csíkot, a nehéz munka bélyegét. Fáradtan, szótlanul kortyolgatták a csokoládét.

    • Rendben, most elmesélem nektek az én hősies kalandomat!- szólalt meg Milda. – Régen történt, amikor még a nagymami azt sem engedte meg, hogy egyedül repüljek a seprűvel.
    • Hány éve? – kérdezte Konrád.

    Milda felcsattant.

    • Konrád, igazán tudhatnád, hogy egy hölgynek nem illik az életkorát firtatni! Annyit elmondhatok, hogy nem tíz-húsz, sőt, nem is ötven éve. Szívesen elmesélem, ha hagynál végre szóhoz jutni!

    Konrád fülig vörösödött, pedig a Milda szeme sarkában megbúvó, huncut mosoly cáfolhatatlanul bizonyította, hogy haragról szó sincs.

    (Sarkadi Ágnes)

    Forrás: mesemalom.hu

  • Mese (r-R)

    Mi állt a tó mellett?
Vári Róza sátra.
Mi áll ott, amott túl?
Simi-sumi verme.
Mi volt Simi-sumi?
Lusta, vörös állat.
Ismerte őt Róza?
Ma este ráismert.

Termelt almát Vári Róza.
Mást is termelt. Mit?
Mit termelt a Simi-sumi?
Ő semmit. Lerázta az almát, az illatos almát.
Vitte s elvermelte.
Látom, mást is. Mit? Tele lett a verme.
Mivel lett tele? S mit tett Vári Róza?
Elzavarta Simi-sumit, s a vermet lezárta.
Ez már valami! Ez az.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Pity és Paty meg a tavasz

    Diafilm megnyitása

  • Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?

    A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.

    Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.

    Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.

    Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

    (Arany János)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

  • Zöldség

    − Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − Látom a színéről. Zöld.
    − Persze, hogy zöld, hiszen cukorborsó.
    − Attól még lehetne más színű.
    − Például milyen?
    − Rózsaszín. Az a kedvenc színem.
    − Rózsaszín zöldség nincs.
    − Miért?
    − Nem tudom. Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.
    − Az állatok is esznek zöldségeket?!
    − Persze, hogy esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.
    − Ezt csak azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.
    − Rendben, nyertél. Megeszed?
    − Nem. Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − A cukorborsó mellett van.
    − Ha mondok egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?
    − Melyiket?
    − Ezt, amelyik az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.
    − De csak ezt. Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?
    − Megegyeztünk. Figyelj!


    Ifjabb Borsó Béla és Borsó Bella egy szép tavaszi napon örök hűséget fogadott egymásnak. Elmentek a templomba, és az igen szép számban összegyűlt hüvelyesek családtagjai előtt megfogadták, hogy jóban és rosszban, levesben és főzelékben el nem hagyják egymást. Mielőtt kimondták volna az igent, Paszuly Pap feltette a szokásos kérdést:
    − Van-e, ki e frigynek akadályát tudja? Ha igen, most álljon elő, vagy amit tud, ássa el örökre magába!
    − Én tudok! – dörrent egy mély hang a hátsó sorból, és az árnyékból előlépett a komor Zöldbab Zotmund – E leány mást szeret!
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel a padsorok.
    − Öö… öö… – lepődött meg Paszuly Pap. – Ki légyen az?
    − Hát én! – húzta ki magát Zöldbab Zotmund.
    − Hazudsz! Bella soha nem szeretne bele egy olyan hosszú kóróba, mint te! Bella az ilyen szép kerekded fiúkat szereti, mint én – fakadt ki dühösen ifjabb Borsó Béla.
    − Azért ez nem egészen így van, én is jártam régen Bellával pár hónapot – jegyezte meg Feles Borsó Fülöp, de a mellette ülő, derékban féloldalasan behúzott ruhát viselő Száraz Bab Szeréna fejbe kólintotta, hogy maradjon csendben. Csendben maradt.
    − Bellám, édesem, ne tedd ezt velem! Szeretlek! Légy az enyém! – kérte a menyasszonyt Zöldbab Zotmund.
    − Béla, engedd el Bellát! Nézd, milyen sok picinyünk van! – szólalt meg hirtelen egy zöld hüvelyes lány, s hüvelyét feltépve megmutatta sorban ülő pici borsószemeit.
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel ismét a padsorok.
    Erre a fordulatra senki sem számított. Paszuly Pap idegesen az órájára nézett, hogy sietnie kellene, mert kettőkor el kell temetni a tisztességben megsárgult öreg Paszuly Pált.
    − Oh, Borbála, hát miért nem mondtad? – kiáltott fel elkeseredetten ifjabb Borsó Béla.
    − Nem, mertem. Féltem az apádtól, az öreg Borsó Bélától – pirult el Borsó Borbála.
    − Ne haragudj, szerelmem, szembe kellett volna szállnom az apámmal. Te se haragudj, drága Bella, de nem vehetlek el feleségül, mert a szívem Borbáláé.
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – ez most már kezdett megszokott lenni, ez a morranás és hörrenés a padsorokban.
    − Akkor most mi lesz?! – kérdezte kicsit türelmetlenül Paszuly Pap – Merthogy nekem van még egy temetetlen tetemem!
    − Kettős esküvő, atyám! Adjon össze engem Bellával, s Bélát Borbálával! – zengett a templomban Zöldbab Zotmund zengzetes hangja.
    Oly szépen zengett ez a hang, hogy Paszuly Pap el is határozta, hogy a szertartás után felajánlja Zotmundnak a kántori állást, mert Lencse Lórántnak már nem volt semmi hangja.
    Így lett aztán Borsó Borbála és ifjabb Borsó Béla, meg Zöldbab Zotmund és Borsó Bella egy pár. Boldogan éltek, míg meg nem főzték őket. Jó étvágyat!


    − Na, jó, de mi van az őszibarackkal?
    − Semmi. Azt csak úgy edd meg a főzelék után!
    − Nem. Valami legyen vele is.
    − Hm…lássuk csak…hát nem mondtam, hogy a kettős lakodalmon Őszibarack Özséb és zenekara húzta a láb alá valót? Vagyis inkább a szár alá valót!
    − Finom. Holnap mi lesz az ebéd?
    − Spenót.
    − Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen még meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − A színéről. Zöld.

    (Tasnádi Emese)

  • A kis nyúl

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.

    Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.

    • Nem adom én, eleget adtam már! – válaszolt a fa.

    Megharagudott a kisnyúl s elment a fejszéhez:

    • Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

    A fejsze a fejét rázta:

    • Nem döntöm én, eleget döntöttem már!

    Elment a nyúl a kőhöz:

    • Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!

    Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát:

    • Kérlek, patak, mosd el a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

    De a patak csak ennyit mondott:

    • Nem mosom én, eleget mostam már!

    Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:

    • Kérlek, ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

    Az ökör bődült egyet:

    • Nem iszom én, eleget ittam már!
    • Majd a mészáros! – reménykedett a kisnyúl.
    • Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • Nem vágom én, eleget vágtam már!

    Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:

    • Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • No, majd meglátjuk!

    A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)