Címke: mese

  • A fenyőfa

    A fenyőfa

    Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: December 31.

    Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, e a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.

    Kedves Télapó!

    Kérünk Téged, küldjél nekünk Karácsonyra egy szép fenyőt! Játékot majd csinálunk, az nem kell. E levelet elviszi majd Neked egy hóember!

    A gyerekek és a Hóember

    Hát, ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra – hóembert csinálni.

    Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

    Hóember, Hóember,
    nálad jobb postás nem kell,
    sötét erdőt járod,
    levelünk a párod.

    Télapónak vidd el őt,
    keressen egy kis fenyőt,
    sűrű ágú, zöld szoknyájú,
    tűlevelű ismerőst.

    Hozd el azt a kis fenyőt,
    minden gyerek várja őt!

    Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:

    – Hm… Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak

    – Vigyél magaddal! – vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. – Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.

    – Persze hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! – örvendezett a Hóember.

    Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.

    – Errefelé lakik a Télapó? – kérdezett rá a Hóember. De a Nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a róka üldözte.

    – Vau! Vau! – ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát.

    Elszomorodott a Hóember.

    – Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.

    És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn… A Hóember megremegett és… darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.

    Visszarohant a Róka és bosszankodva mondta:

    – Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?

    Nézi – hát, látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.

    Megjött Bobik is.

    – Hol a Hóember?

    A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.

    – Mit viszel, komám? – mordult rá a Farkas. – Felezzünk!

    – Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! – szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg – utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.

    Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták:

    – Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?

    – Soha többé nem foglak benneteket bántani – mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.

    – Na, ne sírj, segítünk rajtad – ígérték a nyuszik.

    – Mi pedig a nyusziknak – makogták a mókuskák.

    És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.

    – Köszönöm nektek – szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni Télapót.

    Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.

    – Egy levéllel? – brummogta a Medve. – Hol az a levél?

    S csak akkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!

    – Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát – mondta a Medve. – Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.

    S egyszerre – honnan, honnan nem? – ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:

    – Itt a levél, itt a levél!

    És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre.

    Hát így történt mindez.

    És mindnyájan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan, hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakadt szét a Hóember.

    Végül is elérkeztek a Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:

    – Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?

    Itt mindnyájan a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába – tavaszig kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csak hogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A két kicsi bocs meg a róka

    A két kicsi bocs meg a róka

    Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göröngyös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról.

    A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

    Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát, egy hosszú szekér közeledett az úton, egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, kerek, zsíros sajt.

    • No, ezt megesszük – mondták.

    Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

    • Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
    • Akkor menjetek oda a bokor mögé – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

    A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odébb állott.

    A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

    • Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták.

    Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

  • A szeszélyes cica

    A szeszélyes cica

    Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.

    • Mit csinálsz Panni? – kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
    • Házacskát rajzolok neked – felelte Panni. – Nézd csak, Cicuskám, pirosra festettem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
    • Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban?
    • Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.

    És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.

    • Hát az ablaka hol van? – kérdezte a Cica. – Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be. Szép kis ház ez, mondhatom! Még ablaka sincsen.
    • Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok – szólt szelíden Panni. – Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.

    Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.

    • Hát sétálni hol fogok? Vagy mindig csak itthon unatkozzam?

    Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.

    • Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.

    Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:

    • Ezt nevezed kertnek? Hisz ez csak egy üres udvar!
    • Várjál! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
    • Káposztát? – nyávogta a Cica. – Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát?

    Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.

    • No jól van, ezzel meg vagyok elégedve – dorombolta Cirmos. – De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertben?
    • Persze hogy lesz, Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.

    A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.

    • Miau, miau, ezt már szeretem! Hát a kis egerek? Ugye lesznek egerek is a házikómban?
    • Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
    • És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról?
    • Ne félj, lesz házőrző is.

    Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipőgombszemű kis kutyát.

    • Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.

    Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:

    • Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák… Nem akarok benne lakni!

    És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.

    Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

  • A Kakas meg a színek

    A Kakas meg a színek

    Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a Kakas sétálni.

    – Miért jársz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a Kutya. Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. “Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.

    – Ne szomorkodj – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.

    Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:

    – Színek, színek, segítsetek!

    – Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és szakállkáját.

    A Kék meg a farktollát.

    A Zöld a szárnyát.

    A Sárga meg a begyét.

    – Így már igazi Kakas vagy – mondta a Kutya.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A három fa legendája

    A három fa legendája

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

    Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” – kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”

    A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”

    A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”

    Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

    Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”

    A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”

    A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.

    Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

    A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

    A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”

    Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

    De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

    Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

    Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

    Ez tette gyönyörűvé az első fát.

    Ettől lett erős a második.

    És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

    (Norvég népmese. Fordította: Szabó Ági)

  • Icinke-picinke

    Icinke-picinke

    Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A kismadár kertje

    A kismadár kertje

    Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. Ezt a mesét is tőle hallottam:

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

    Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

    – Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

    – Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

    Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

    – Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

    A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

    – Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

    – A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

    – Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

    Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

    – Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

    – Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

    – Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

    – Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

    – Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

    Azzal elröppent a kapás emberhez.

    – Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

    – Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

    Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

    – Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

    – Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

    A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

    (Tordon Ákos)

  • A sajtot osztó róka

    A sajtot osztó róka

    Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és a farkas találta meg. Azt mondja a róka:

    – Ketten találtuk meg, úgy illik hogy, igazságosan osztozkodjunk rajta. Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom! – Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.

    Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.

    – Ez a nagyobb – mondta a róka, és lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a másik fele volt nagyobb, abból rágott le egy darabot. Addig rágta, addig osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Kik vesztették el a sajtot?
    2. Kik találták meg?
    3. Hogyan akarta elosztani a róka a sajtot?
    4. Mi történt végül?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor fogy el a sajt, ha a róka harapdálással akarja kettéosztani?
    2. Mindig elfogy a sajt, amikor a róka így akarja elosztani?
    3. A körbeharapdálás az oka annak, hogy elfogyott a sajt?
    4. Tényleg szereti a róka a sajtot?
    5. És a farkas?
    6. A valóságban létezik, hogy a róka harapdálással ketté osztogatja a sajtot?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi történt, amikor a róka harapdálással osztotta el a sajtot?
    • mi lehetett az oka annak, hogy a sajt elfogyott?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha valamit el akarunk osztani kétfelé?
    • ha nem akarunk valamit elosztani valamit kétfelé?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a róka sokáig rágcsálja a sajtot, akkor a sajt elfogy. A róka sokáig rágcsálta a sajtot, tehát… (a sajt elfogyott).
    2. Ha a róka nem sokáig rágcsálja a sajtot, akkor a sajt nem fogy el. A sajt elfogyott, tehát… (a róka sokáig rágcsálta).
    3. Vagy nem sokáig rágcsálja a róka a sajtot, vagy elfogy a sajt. A sajt még nem fogyott el, tehát… (a róka még nem rágcsálta sokáig).
    4. Ha a róka harapdálással osztja ketté a sajtot, akkor a két darab nem lesz egyforma, és ha a két darab nem lesz egyforma, akkor tovább kell rágcsálni, és akkor a sajt végül elfogy. Tehát, ha a róka harapdálással osztja ketté a sajtot, akkor… (a sajt végül elfogy).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • A róka meg a gólya

    A róka meg a gólya

    A róka és a gólya már régóta barátok voltak, s elhatározták, hogy megvendégelik egymást. Először a gólya ment a rókához, s leültek a szépen terített asztalhoz. A gólya azonban egy falatot sem tudott enni, mert a róka lapos tányérba tette a vacsorát.

    – Látom, nem vagy éhes – mondta, s befalta még a gólya ebédjét is.

    Másnap a gólya vendégelte meg a rókát. A lomposfarkú hamarabb ott is volt, mint ahogy megbeszélték. Éhesen ült az asztalhoz, s várta, a finom falatokat. Igen ám, de a gólya hosszú nyakú edényben szolgálta fel az ebédet, s a róka még csak az orra hegyét sem tudta beledugni.

    – Ejnye komám! Kiáltott fel mérgesen. – Hát sajnálod tőlem ezt a kis ételt? Nem tudok én ilyen edényből enni!

    – Én sem tudtam a minap nálad jóllakni! – válaszolt a gólya. – Kölcsönkenyér visszajár!

    Ezen aztán úgy összevesztek, hogy többé egy szót sem szóltak egymáshoz.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Milyen viszonyban volt egymással a gólya meg a róka?
    2. Hogyan vendégelte meg a róka a gólyát?
    3. Milyen tányérban adott neki vacsorát?
    4. Milyen edényből kellett ennie a rókának a gólyánál?
    5. Mi történt a barátságukkal?

    Véleménykérő beszélgetés

    1. Csak akkor nem tud enni a róka egy edényből, ha nem fér bele a szája?
    2. Csak a róka nem tud enni olyan edényből, amibe nem fér bele a szája?
    3. Biztos, hogy nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    4. Miért nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    5. A valóságban is meghívja vendégségbe egymást a róka meg a gólya?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi lehetett az oka annak, hogy a róka nem tudott enni a gólyánál?
    • mi történt, amikor a róka a hosszú nyakú edényben kapott enni a gólyától?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha hosszú nyakú edényben kapunk enni?
    • ha valamilyen edényből nem tudunk enni?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a róka szája belefér a hosszú nyakú edénybe, akkor tud enni belőle. A róka nem tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (nem fért bele a szája az edénybe).
    2. Ha a róka szája nem fér bele a hosszú nyakú edénybe, akkor nem tud enni belőle. A róka szája nem fért bele a hosszú nyakú edénybe, tehát… (nem tudott enni belőle).
    3. Vagy belefér valakinek a szája a hosszú nyakú edénybe, vagy nem tud enni belőle. A gólya tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (belefért a szája az edénybe).
    4. Ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor fér bele a szája az edénybe, és ha nem fér bele a szája az edénybe, akkor nem tud enni belőle. Tehát, ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor… (nem tud enni belőle).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)