Kertek alatt tarka kakukk, kettőt kiált: kakukk! kakukk! Kis kert, kis kút, kék viola! Vízi sível siklok tova. Kertek alól az a kakukk követi az utam, kakukk! Kis kert, kis kút, kék viola véli, vele siklok tova. Ó, te kakukk, tarka kakukk, itt kiáltsál: kakukk! kakukk! Itt vár rám ma Kása Kata. Vele siklok a Marosra.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)
Míg a gyerekek gyakorlati vizsgát tettek gyógynövénytanból, Milda a hintaszékben ült és a felhőkre mosolygott.
Fruzsi méltatlankodva motyogott.
Milda fürge szökkenéssel mellette termett. Kezében kapircsot tartott.
A gyerekek óvatosan körbesimogatták a növény szárát, leveleit, és közben kézzel és kapirccsal kiszabadították a gyomok ostromgyűrűjéből.
Dóri kihúzta magát. A sok hajlongás után jól esett neki az egyenes tartás.
Milda elégedetten biccentett.
A gyerekek lelkesen aprították az ellenséget.
Konrád, aki éppen egy tarackot próbált kicibálni a földből, szigorúan nézett Lillára.
Milda éppen a bögréket törölgette fényesre. Szórakozottan válaszolt.
Milda bólogatott.
Több mint egy óráig dolgoztak még, míg végül leroskadtak a kerti asztal mellé. Éhesebbek voltak, mint eddig bármikor. Körmük alól a víz és a szappan se tüntette el a fekete csíkot, a nehéz munka bélyegét. Fáradtan, szótlanul kortyolgatták a csokoládét.
Milda felcsattant.
Konrád fülig vörösödött, pedig a Milda szeme sarkában megbúvó, huncut mosoly cáfolhatatlanul bizonyította, hogy haragról szó sincs.
(Sarkadi Ágnes)
Forrás: mesemalom.hu
Mi állt a tó mellett? Vári Róza sátra. Mi áll ott, amott túl? Simi-sumi verme. Mi volt Simi-sumi? Lusta, vörös állat. Ismerte őt Róza? Ma este ráismert. Termelt almát Vári Róza. Mást is termelt. Mit? Mit termelt a Simi-sumi? Ő semmit. Lerázta az almát, az illatos almát. Vitte s elvermelte. Látom, mást is. Mit? Tele lett a verme. Mivel lett tele? S mit tett Vári Róza? Elzavarta Simi-sumit, s a vermet lezárta. Ez már valami! Ez az.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)
A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.
Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.
Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.
(Arany János)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)
− Nem szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
− Látom a színéről. Zöld.
− Persze, hogy zöld, hiszen cukorborsó.
− Attól még lehetne más színű.
− Például milyen?
− Rózsaszín. Az a kedvenc színem.
− Rózsaszín zöldség nincs.
− Miért?
− Nem tudom. Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.
− Az állatok is esznek zöldségeket?!
− Persze, hogy esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.
− Ezt csak azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.
− Rendben, nyertél. Megeszed?
− Nem. Nem szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
− A cukorborsó mellett van.
− Ha mondok egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?
− Melyiket?
− Ezt, amelyik az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.
− De csak ezt. Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?
− Megegyeztünk. Figyelj!
Ifjabb Borsó Béla és Borsó Bella egy szép tavaszi napon örök hűséget fogadott egymásnak. Elmentek a templomba, és az igen szép számban összegyűlt hüvelyesek családtagjai előtt megfogadták, hogy jóban és rosszban, levesben és főzelékben el nem hagyják egymást. Mielőtt kimondták volna az igent, Paszuly Pap feltette a szokásos kérdést:
− Van-e, ki e frigynek akadályát tudja? Ha igen, most álljon elő, vagy amit tud, ássa el örökre magába!
− Én tudok! – dörrent egy mély hang a hátsó sorból, és az árnyékból előlépett a komor Zöldbab Zotmund – E leány mást szeret!
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel a padsorok.
− Öö… öö… – lepődött meg Paszuly Pap. – Ki légyen az?
− Hát én! – húzta ki magát Zöldbab Zotmund.
− Hazudsz! Bella soha nem szeretne bele egy olyan hosszú kóróba, mint te! Bella az ilyen szép kerekded fiúkat szereti, mint én – fakadt ki dühösen ifjabb Borsó Béla.
− Azért ez nem egészen így van, én is jártam régen Bellával pár hónapot – jegyezte meg Feles Borsó Fülöp, de a mellette ülő, derékban féloldalasan behúzott ruhát viselő Száraz Bab Szeréna fejbe kólintotta, hogy maradjon csendben. Csendben maradt.
− Bellám, édesem, ne tedd ezt velem! Szeretlek! Légy az enyém! – kérte a menyasszonyt Zöldbab Zotmund.
− Béla, engedd el Bellát! Nézd, milyen sok picinyünk van! – szólalt meg hirtelen egy zöld hüvelyes lány, s hüvelyét feltépve megmutatta sorban ülő pici borsószemeit.
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel ismét a padsorok.
Erre a fordulatra senki sem számított. Paszuly Pap idegesen az órájára nézett, hogy sietnie kellene, mert kettőkor el kell temetni a tisztességben megsárgult öreg Paszuly Pált.
− Oh, Borbála, hát miért nem mondtad? – kiáltott fel elkeseredetten ifjabb Borsó Béla.
− Nem, mertem. Féltem az apádtól, az öreg Borsó Bélától – pirult el Borsó Borbála.
− Ne haragudj, szerelmem, szembe kellett volna szállnom az apámmal. Te se haragudj, drága Bella, de nem vehetlek el feleségül, mert a szívem Borbáláé.
− Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – ez most már kezdett megszokott lenni, ez a morranás és hörrenés a padsorokban.
− Akkor most mi lesz?! – kérdezte kicsit türelmetlenül Paszuly Pap – Merthogy nekem van még egy temetetlen tetemem!
− Kettős esküvő, atyám! Adjon össze engem Bellával, s Bélát Borbálával! – zengett a templomban Zöldbab Zotmund zengzetes hangja.
Oly szépen zengett ez a hang, hogy Paszuly Pap el is határozta, hogy a szertartás után felajánlja Zotmundnak a kántori állást, mert Lencse Lórántnak már nem volt semmi hangja.
Így lett aztán Borsó Borbála és ifjabb Borsó Béla, meg Zöldbab Zotmund és Borsó Bella egy pár. Boldogan éltek, míg meg nem főzték őket. Jó étvágyat!
− Na, jó, de mi van az őszibarackkal?
− Semmi. Azt csak úgy edd meg a főzelék után!
− Nem. Valami legyen vele is.
− Hm…lássuk csak…hát nem mondtam, hogy a kettős lakodalmon Őszibarack Özséb és zenekara húzta a láb alá valót? Vagyis inkább a szár alá valót!
− Finom. Holnap mi lesz az ebéd?
− Spenót.
− Nem szeretem. Rossz az íze.
− Hiszen még meg se kóstoltad. Honnan tudod?
− A színéről. Zöld.
(Tasnádi Emese)
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.
Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.
Megharagudott a kisnyúl s elment a fejszéhez:
A fejsze a fejét rázta:
Elment a nyúl a kőhöz:
Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát:
De a patak csak ennyit mondott:
Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:
Az ökör bődült egyet:
Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:
A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.
(Kolozsvári Grandpierre Emil)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)
Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett… Az emberek a fejüket csóválva mondogatták:
Egy alkalommal Liba meglátott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
Hattyú kicsit gondolkodott az ajánlaton, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
Megsértődött a Liba, s már épp rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy zacskós csőr!” – gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak:
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset formájú farkáért. De végül is sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkikre és semmire nem hasonlított most már a Liba.
Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát… Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábakkal nem tud úszni. Nevetnek a libák:
Liba meg visszakiált nekik:
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem, ott terem a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most már okos és nem irigy liba lett belőle.
Így szólt az én mesém a Libáról.
Itt a vége, fuss el véle!
(Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)
Mesemondó blog 