Szerző: Jarabin Kinga

  • Többsincs királyfi – mesemondó kvíz

    Többsincs királyfi – mesemondó kvíz

    1. Hogyan hívták az öreg királyt?
    2. Miért lett a királyfi neve Többsincs?
    3. Kivel és mivel indult útnak Többsincs királyfi?
    4. Milyen állat jött feléjük égtelen ugatással?
    5. Hány feje volt az első és hány feje volt a második sárkánykutyának?
    6. Milyen állat mutatta meg az utat Absolon király udvarába Többsincs királyfinak?
    7. Milyen állat képében jutott be Többsincs királyfi Absolon király udvarába?
    8. Milyen varázsereje volt a tollnak, amit a sánta sastól kapott Többsincs királyfi?
    9. Hány hétig szólt a muzsika a lakodalomban?

    Megoldások:

    1. Salamon.
    2. Mert olyan nevet akart neki adni a király, amilyen több nincs a világon.
    3. Hűséges szolgájával Habakukkal, a vén fakót, egy rozsdás kardot és 100 tallért.
    4. Sárkánykutya.
    5. Az elsőnek 9, a másodiknak 12.
    6. Sánta sas.
    7. Fehér galamb.
    8. Ott lesznek, ahol akarnak.
    9. Hét hétig.
  • Többsincs királyfi

    Többsincs királyfi

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.

    Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:

    – Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

    – No, ez igazán csuda – mondja a király is.

    Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán nagy búsan felsóhajt:

    – Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke, csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt mászkál a bokor tövében!

    No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor felébredett a királyné – mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú neve.

    – De olyan nevet találjatok – mondta a király -, amilyen több nincs a világon.

    Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony, kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

    – Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?

    – Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? – kérdi a koldusasszony. – Hátha én tudnék segíteni.

    – Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?

    – Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.

    – Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

    Azt mondja a koldusasszony:

    – Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

    “Isten neki” – gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.

    Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

    – Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia van, akkor annak Többsincs az illendő neve.

    Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

    – Ez bizony jó név.

    Mondja a király is:

    – Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

    Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.

    Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.

    Egyszer megszólítja az apját:

    – Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.

    – Ó, édes fiam – mondta a király -, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

    De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott.

    Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az mondta neki a következőket:

    – Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

    Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.

    – Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király udvarát meg nem találom.

    Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné, a királyfinak nem volt maradása.

    – Hát jól van, fiam – mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

    Mondotta a királyfi:

    – Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.

    – Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?

    – Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

    – No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.

    Mondotta Többsincs királyfi:

    – Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.

    Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

    Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt. Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

    Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

    – Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.

    Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára.

    Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

    Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:

    – Adjon isten jó estét, öreganyám!

    – Adj’ isten – fogadja az öregasszony. – Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

    Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

    – Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

    A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.

    – Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.

    – No – mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

    Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.

    Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.

    Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.

    – Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

    Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.

    A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:

    – Adjon isten jó estét, öreganyám!

    – Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok idejönni?

    – Hát bizony, öreganyám – mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.

    – Jól van, jól! – dörmögött az öregasszony. – Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

    Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha odatalálna.

    – Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam arrafelé – mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak eligazít.

    No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a világnak.

    Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:

    – Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?

    Hallgattak mind.

    – Hát egy sem ismeri?

    – Mi nem – mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradt tőlünk.

    – No – mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.

    Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

    – Hallod-e, sánta sas – kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon király udvarát?

    Felelt a sas:

    – Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.

    – No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.

    Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt mondotta a sánta sas:

    – Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: “Ott legyek, ahol akarok”, s ott léssz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

    Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:

    – Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök.

    – Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.

    Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s mondja:

    – Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.

    Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

    Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?

    Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:

    – Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

    Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

    – Hiszen majd lejön – mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.

    Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

    – Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

    S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeribe tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

    – Gyere ide, te szép fehér galamb! – íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

    De bezzeg volt öröm!

    Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

    Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.

    Mondta a király:

    – Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

    Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát az aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

    Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.

    Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs királyfi:

    – Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

    – Jaj, istenem – mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.

    – Hiszen csak jöjjenek – mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?

    Mondotta a kicsi királykisasszony:

    – Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

    Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

    Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.

    – Hiszen ez jó – mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk, szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

    – Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.

    Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:

    – Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk.

    Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.

    De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

    – Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!

    Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.

    Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.

    Na, édesapám – mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

    – Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! – kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

    Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.

    Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.

    Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.

    (Benedek Elek)

  • Higgy újra a varázslatban!

    Higgy újra a varázslatban!

    Illusztráció: pixabay.com

    “Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy minden varázslat.” (Einstein)

    Einstein annak ellenére, hogy tudós volt – még pedig a realitások világának kutatója és megismertetője – mégis azt hirdette, hogy a képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. Ma már egyre többen vallják – és tudják -, hogy megvalósítani csak azt tudjuk, amit el is tudunk képzelni. Szkenneléses agyvizsgálatok pedig már bizonyították is, hogy az agynak ugyan az a része aktivizálódik, amikor végrehajtunk egy eseménysort, mint amikor csak elképzeljük annak végrehajtását! (Dr. Caroline Leaf) A képzelet ereje és értéke felbecsülhetetlen! Rohanó világunkban elfelejtettünk álmodni, elfelejtettük megélni a csodákat és hinni a meséket.

    Ha valaki a terveiről mesélt nekünk, akkor azt sokszor a realitástól elrugaszkodottnak éreztük, gyerekesnek tituláltuk és felhoztunk egyből legalább 10 érvet neki arra, hogy miért ne. Földhöz ragasztottuk önmagunkat és a környezetünket is. Álljunk meg és nézzünk körül, hogy mindez hová vezetett.

    Tegyük fel magunknak a kérdést: tényleg így szeretnénk élni? Tényleg egy ilyen világot akarunk megmutatni és átadni a gyerekünknek? Valóban egy álmok nélküli nemzedéket akarunk kinevelni?

    Ugye nem?

    Ez az időszak teret enged a változásnak. Eddig csak arról beszéltünk, hogy mi hogyan fejlesszük a gyerekeket. Mit tehetünk mi azért, hogy ők okosabbak, ügyesebbek legyenek. Álljunk meg egy kicsit és guggoljunk le hozzájuk, nézzünk körül az ő kis világukban, a mesék világában, amiben ők olyan bátran élnek és feltétel nélkül hisznek. Játsszunk velük, legyünk részesei képzeletük szüleményeinek és tanuljunk meg tőlük újra álmodni, egy elképzelt jelenben élni, ahol a csodák a hétköznapok részei. Tanuljunk meg tőlük újra hinni a varázslatban!

  • Háziállatok – kutya, macska, egér

    Háziállatok – kutya, macska, egér

    A bajusza égnek áll, a borbélyhoz mégse jár. A konyhában üldögéél, egeret fog, azzal él. Mi az? (macska)

    Bajusza van – nincs szakálla, bundája van – tű nem járta. Tűzhely mellett heverészik, sose gondol vándorlása. Mi az? (macska)

    Négy bunkósboton jár, csupa bájjal van tele. Mikor az eb rámordul, púpos lesz, mint a teve. Mi az? (macska)

    Elöl olyan, mint egy alma, hátul olyan, mint a nyárs, négy kis bunkósboton jár. Mi az? (macska)

    Kifele megy, befele áll, befele jön, kifele áll, lefele jön, felfele áll, felfele megy, lefele áll. Mi az? (a macska farka)

    Négy kis tipi-talpa, két kis hegyes gomja, hosszú mesterségét mindig igazgatja. Mi az? (macska)

    Elöl olyan, mint egy alma, deréktájon hurokforma, hátul kolbászformát lenget, cincogók felé tekinget. Mi az? (macska)

    Tejtől fénylik a bajusza, egeret fog, ez a… (macska)

    Fényes szőrű, hosszú farkú. Ne húzd meg, mert hegyes karmú! Mi az? (macska)

    Mindig mosdik, sosem törülközik. Mi az? (macska)

    Mindig mosdik, mégis kormos. Mi az? (fekete macska)

    Házőrzés a mestersége, rámordul az idegenre. Háza népét kedveli, farkcsóválva köszönti. Mi az? (kutya)

    Csontrágástól éles foga, házat őriz, ez a… (kutya)

    Forog-morog, füstölög, lábad elé sündörög: ha igazán szereted, ne adj neki kenyeret, csak jó nagy csontot, s nem lesz rá gondod. (kutya)

    Icipici futkrozó, kárt okozó pincelakó. Mi az? (egér)

    Szeme is van, füle is van, amerr jár, kárt csinál. Mi az? (egér)

    Hogy hívják a kicsi kutya apját? (nagy kutya)

    Hogy hívják a macskát magyarul? (cicc, cicc)

    Miért haragszik a kutya a macskára? (Mert a kutyát ritkán eresztik be a szobába.)

    Ha egy szobában van négy macska, minden sarokban egy macska, akkor hány macska néz egymásnak szembe? (Kettő, mert a másik kettő másfelé néz.)

    Melyik kutyának a legkisebb a füle? (A legkisebb kutyának.)

    Miért viszi a kutya a szájában a prédáját? (Mert nincs tarisznyája.)

    Miért néz hátra a kutya, amikor kergetik? (Mert hátul nincs szeme.)

    Miért bátor a kutya? (Mert nincs tarisznyája, mégis neki mer vágni a nagyvilágnak.)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • A három pillangó

    A három pillangó

    Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

    De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

    – Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

    – Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

    Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

    – Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

    És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

    – Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

     De a tulipán így felelt:

    – A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

    Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

    – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

    A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

    – Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

    Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

    – Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

    De a tulipán így felelt:

    – A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

    Erre a fehér pillangó így felelt:

    – Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

    A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

    – Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

    – Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

    De a szívtelen tulipán így felelt.

    – A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

    – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

    Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

    – Süss fel nap, süss fel nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! – könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította. S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

    (Jékely Zoltán)

  • Varázstárgyak – mesemondó kvíz

    Varázstárgyak – mesemondó kvíz

    A mesék hősei sohasem tudnának megfelelni a próbáknak varázseszközök nélkül: nem találná ki a találós kérdéseket, nem értené az állatok nyelvét, nem tudna álmot fejteni, nem lelné meg az elbújt királykisasszonyt, és nem tudná kiállni az erő, ügyesség és bátorság, valamint a szerzési, készítési feladatok próbáit sem: nem tudna egyetlen éjszaka alatt palotát építeni, és nem tudná megszerezni az élet vizét sem. A mai kvízbe ilyen varázstárgyakat hoztam nektek. Meg tudjátok mondani, melyik mesében vannak az alábbi varázstárgyak és hogy mi a mese címe?

    1. Fésű, öv, alma, tükör
    2. Láthatatlanná tevő köpönyeg
    3. Hétmérföldes csizma
    4. Aranyfésű, furulya, rokka
    5. Varázsbab
    6. Csodalámpa, repülő szőnyeg
    7. Terülj terülj asztalkám, aranyat tüsszentő szamár, furkósbot

    Megoldások:

    1. Hófehérke és a hét törpe
    2. Széttáncolt cipellők
    3. Hétmérföldes csizma
    4. Tavitündér
    5. Égigérő paszuly
    6. Aladdin
    7. Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj
  • Miért épp mondj egy mesét?

    Miért épp mondj egy mesét?

    Vekerdy Tamás pszichológus, író. Az anyák nagy támogatója és a gyermekek lelkét kiszipolyozó iskolarendszer nyílt kritikusa. Számomra az egyik leghitelesebb szakember a témában. A földi létet 84 évesen hagyta itt, nem nyomtalanul. Munkássága, gondolatai élő hagyatékok, melyeket számtalan könyvben és interjúban olvashatunk, ha kell újra és újra.

    Ma a mesélésre számtalan eszköz áll rendelkezésünkre. Ott vannak a könyvek, ott van a telefon, laptop, a TV és ott van a mi képzeletünk. Szívesen halad az emberiség a technikával. Kényelmesebb a gyereket beültetni a trubadúr láda elé, de nem jobb. A mai napig emlékszem nagymamám meséire a macitestvérekről (mely rólam és a húgomról szólt). Nemrég a költözésnél kezembe akadt egy régi naplóm, melyben a legnagyobb fiamnak írt mesék vannak, a legkisebb lányommal pedig Lencsi-meséket írunk. Imádja. Épp tegnap este mondta Dougnak, az óriás plüss medvéjének, hogy „lájkoljátok anyukám oldalát, mert nagyon szuper meséket ír!”. Létezik ennél nagyobb elismerés és meggyőzőbb visszajelzés? Nem hiszem. Vekerdy Tamás számára a legkedvesebb mese a Hüvelyk Matyi volt. No, nem a klasszikus mese, hanem az édesapja által tovább szőtt történetek. Vekerdy Tamás úgy véli, hogy a gyerekek a “fej” mesét szeretik a legjobban. Azt, amit a szülő maga talál ki.

    A mesélésben az a legjobb, hogy olyankor együtt lehetünk. Ha a tv-t vagy az egyéb audiovizuális csatornákat választjuk, a gyerek sokszor marad magára a mesével, már ha ezeket lehet a szó valódi tartalmát tekintve mesének nevezni. Vekerdy Tamás szerint a mese legfontosabb eleme ugyanis a belső kép készítés, ami abban a pillanatban leáll, amikor az élőszót felváltják az audiovizuális csatornák. A gyerek hirtelen túl sok információt kap. A kívülről érkező képek mellett nagyon sok belső feldolgoznivalója is akad, ráadásul egy óvodás korú vagy kisebb gyerek még nem tud különbséget tenni a két kép között. Gondoljuk el, milyen veszélye van ennek a téma megválasztásánál! Egy televízióban látott mese, film, vagy számítógépes játék megélt történésként raktározódik el a kis agyában. Nincs külön tár az agyban a valóságban látott képnek és a televízióban látott képnek. Ugyan oda raktározzuk! A tévé előtt a gyerekben megnő a feszültség is, amit a képernyő elől felállva kényszeresen vezet le ugrálva, hangosan kiabálva, kis rakoncátlan ördögfiókaként őrjöngve.

    Vannak persze jó mesék. Főként azok, melyek nem filmszerűek, hanem amelyekben egy mesélő kíséri, narrálja a szépen illusztrált mesét, mint pl. a Magyar Népmesékben. Ugyanakkor nincs az a filmesített verzió, ami felválthatná az élőszóval felolvasott vagy elmondott mesét! Vekerdy Tamás szerint a nem nevelő célzatú (bár hozzá teszem, hogy minden mese tanít, átad valamit és így nevel is), a szabad örömből született – a művészi mesék a jók. A másfél-két-három éves kisgyerekek az olyan meséket szeretik igazán, amik olyan történeteket mesélnek el, amik velük is megtörténnek. A gyerekek – minél kisebbek, annál inkább – imádják, ha a környezetük jelenségei elevenednek meg a mesékben. Például lemegyünk anyával az utcára vásárolni, a bácsik ásnak, nyitva van a telefonkábel fedele, építkeznek, van ott markológép, vásárolunk tejet, kenyeret – és így tovább.

    Vekerdy Tamás nem csak hitte, hanem tudta is, hogy a mesék oldják, vigasztalják, megnyugtatják a gyereket: “A belső kép ugyanis feldolgozás, indulatok, vágyak, szorongások, ismeretek feldolgozása, ezért kell mesélni este, vagy ha beteg a gyerek. Ettől lemegy a láza, testileg-lelkileg ellazul, megnyugszik, gyorsabban gyógyul.” – vallotta.

    A közös meséléssel töltött idő, a felidézett pillanatok, emlékek mind ajándékok. Testnek és léleknek egyaránt. Kihatnak a gyermekünk önbecsülésére, énképére, problémamegoldó képességére, lelki békéjére, nyugalmára és világról alkotott nézeteire. Fantasztikus erő és lehetőség forrása. Ismerjük fel, használjuk ki és mondjunk egy mesét ma is!

  • A tavitündér

    A tavitündér

    Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

    – Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá – sóhajtozta sokszor. Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában. Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár. Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította. “Ez a tó tündére!” – gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert. A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját. – Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!

    – Légy nyugodt – mondta a tavitündér –, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot. A molnár azt gondolta magában: “Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!” Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba. A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk. Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:

    – Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban! – Ugyan mi? – kérdezte a molnár. – Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra! A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.

    – Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? – kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét. Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek. – Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! – kesergett. – De hát mit tehetek?

    Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból. A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha. De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

    – Vigyázz – mondogatta neki az apja –, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe! Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni. Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta. Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.

    Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a. késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez. “Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat” – gondolta. Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már. A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét. Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük. Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe. Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott meg-találta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát. Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből. Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytám a földre hanyatlott és elaludt.

    Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt. Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott. Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt. A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte. Nagy, keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta. Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

    – Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba. – Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét. – Vigasztalódjál meg – mondta az öreg –, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén. Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:

    – Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe. “Jaj, mit érek vele – sóhajtott a szegény asszony –, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!” Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki megvigasztalta, és azt mondta:

    – Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát. S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele. Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól. Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól. Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással. Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon. Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül. Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna. Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát. A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

    – Miért sírsz? – kérdezte a társa. – Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből! Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét. S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.

    (Grimm testvérek)

    Forrás: http://www.nepmese.hu

  • Vizek, vízpartok állatai

    Vizek, vízpartok állatai

    Tengert, tavat, folyót szeret, víz nélkül sem sokra mehet. Szárazon nem tud megélni. Nem hall és nem tud beszélni. Mi az? (hal)

    Pénze van, de nem tudja, se nem ad, se nem vesz, meg sem gazdagodik. Mi az? (hal)

    Szárnya van, de el nem szállhat, lába nincs de gyorsabb nálad. Pikkelye van, vízi állat. Mi az? (hal)

    Se keze, se lába, mégis úszik a Dunába. Mi az? (hal)

    Nincsen hangom, nem beszélek, tiszta vízben vígan élek. Ugyan bizony mi lehetek? (hal)

    Feje van, nincs egy hajaszála, szeme van, de nincs pillája, szárnya is van, mégse száll, nem felhők közt, vízben jár. (hal)

    Szárazon is tud mászkálni, de a vízben jobb úszkálni. Tó feneke a hazája, káka közt a palotája. Néha a parton mélázgat, egyhangúan fuvolázgat. Mikor kél a hold kereke, így kiabál: brek, brekeke! (béka)

    Állat vagyok, vízben élek, úton-útfélen zenélek. Mondd meg, vajon ki lehetek? (béka)

    Vízben élek, brekegek, ismertek-e, gyerekek? Szúnyoglábon élek, a gólyától félek. (béka)

    Nagyot ugrik, mint a bolha, úszik, mintha ember volna, csücsül, s szemét nagyra nyitja. Mi az? (béka)

    Úton, útfélen úrfiak ugrálnak. Mi az? (békák)

    Alul deszka, felül deszka, középütt egy buta pofa. Mi az? (teknős)

    Melyik ollót nem viszik soha köszörűshöz? (a rák ollóját)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)