Volt egyszer egy ember, annak volt három lánya meg egy fia. Aratáskor a legény meg a két kisebbik lány kiment a mezőre, a nagyobbikat meg otthon hagyták, hogy főzzön és majd vigye utánuk az ebédet.
Na, de a nagylány azt gondolta magában, még korán van, ráér a főzéssel, inkább átmegy a szomszédasszonyhoz beszélgetni. Át is ment, csak akkor ijedt meg, amikor látta, már nagyon fönt jár a nap. Hazaszaladt, föltette az ételt, s rakta a tüzet nyakra-főre. Mikor már jól főtt az ebéd, eszébe jutott, hogy még valamit még nem mondott el a szomszédasszonynak. Megint átment hozzá. Hát amikor visszajött, látta ám, hogy kozmás lett a bableves. Nagyot kiáltott, s lekapta a fazekat a tűzről, hogy a levest majd kiönti és főz helyette másikat. Félt, hogy a bátyja megszidja, ha kozmás ételt visz neki. Amikor éppen öntötte a levest a moslékba, a háta mögött egyet bőgött egy borjú. Azt gondolta a lány, a borjú most elmegy a faluba s elmondja, hogy ő odaégette a bablevest, s akkor nem megy férjhez soha. Megfogta a borjút, s nem törődött többet az ebéddel.
Eljött a dél. Odakint már várták az ételt, de hogy nem vitte senki, a legény a nagyobbik lányt hazaküldte, nézze meg, mi van otthon. A lánynak a nénje elmondta, mi történt vele, meg hogy a borjút miért nem ereszti el. Hát a másik lánynak se kellett több, odaállt ő is, s segített fogni a borjút. Azok meg odakint várhattak.
Egy idő múlva azt mondja a legény a másik lánynak:
– Eridj már haza te is, mert ma nem ebédelünk!
Hazament a legkisebb lány is, de az is otthon ragadt a borjút fogni s meg se mozdult. Végre rászánta magát a legény és hazament, hogy lássa, mi van a lányokkal. Kérdezi tőlük:
– Na, ti három istenverték, mit csináltok itt?
A lányok elmondták, minek fogják a borjút. Haragudott a legény, s odakiáltott:
– Mind a hármatokat világgá zavarlak!
A lányok kétségbeeseve könyörögtek neki, inkább fogja ő is a borjút. Ahogyan a legény ezt hallotta, megfordult s elindult a kapu felé. Onnan még visszaszólt:
– Hát én most elmegyek országot-világot próbálni. Ha még olyan három bolondot találok, mint ti vagytok, akkor jó. De ha nem, elkergetlek benneteket.
Azzal a legény elment világnak.
Beér egy faluba, látja, hogy egy kotlós körül ott a sok csibe, egy öregassszony meg üti-vágja a kotlóst. Odaszól:
– Hé, öreganyám! Minek bántja azt a kotlóst?
Azt mondja az öregasszony:
– Hát azért, mert nem szoptatja a csirkéket!
– Azért nem kell a kotlóst agyonverni. Van-e kásája?
– Van – felelte az asszony.
– Náhát, akkor főzze meg s adja a csirkéknek.
Az asszony úgy is tett. Mikor kiszórta a főtt kását, látja, hogy a kotlós tüsténét hívogatja a csirkéket a kására. Többet nem is bántotta.
Akkor a legény továbbment. A harmadik faluban éppen házat építettek Odaköszön nekik:
– Jó munkát!
Azok visszaszólnak:
– Nincs itt jó munka! Már két éve építjük ezt a házat, de van itt egy kis gerenda, húzzuk, húzzuk kétfelé, hogy olyan hosszú legyen, mint a többi, de csak nem nyúik meg.
A legény ekkor elővett egy másik gerendát, hozzátoldotta a kis gerendához, s mindjárt jó lett.
Azzal ment tovább. Alkonyodáskor beért egy faluba s látta, hogy az egyik udvarban sok nép áll, kezükben mindenféle ringy-rongy, s hadonásznak vele.
– Hát maguk meg mit csinálnak itt? – kérdezi tőlük.
Azt feleli az egyik asszony:
– Talán nem látja? Fölhajtjuk a legyeket a padlásra.
– Aztán minek?
– Csak azért, mert nagyon elszaporodtak, s bántják az állatokat.
– Azokat ugyan hiába hajtják, úgyis megint lejönnek.
Azt mondja egy másik asszony:
– Lejönnének, ha tudnának. Csakhogy mi elvesszük ám a létrát.
Akkor a legény egy szót sem szólt, sarkon fordult, ment haza. Otthon a lányoknak elmondta, hogy maradhatnak, mert látott már több bolondot is, nemcsak őket.
Örültek a lányok, de hiába örültek, mert azért eljárt a hírük, és nem mentek férjhez soha.
Ha férjhez mentek volna, akkor talán ez a mese is tovább tartott volna.
– A tónál voltam, hogy élelmet keressek, halat fogjak magamnak. Hát te, róka koma, merre jártál?
– Én is voltam vadászni, a faluban tyúkászni. De tudod, hogy az ételről mi jutott az eszembe? Rendezzünk egy jó vendégséget.
– Jól van, róka koma, kinél rendezzük?
– Előbb nálam, azután pedig nálad. Holnap délben gyere hozzám ebédre.
– Megyek, de nekem hosszú nyakú edényben add az ételt, mert én a csőrömmel tányérból nem tudok enni.
Szerzett a róka másnapra egy kövér tyúkot, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a tányérba kerültek, a hosszú nyakú edénybe pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a daru, hogy kinek milyen az étele, de semmit sem szólt, hanem ebéd után ő is meghívta a rókát.
– Na, róka koma, holnap délben te gyere hozzám ebédre.
– Megyek, de nekem tányérban add az ételt, mert én a szájammal hosszú nyakú edényből enni nem tudok.
Szerzett a daru másnapra néhány szép halat, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a hosszú nyakú edénybe kerültek, a tányérba pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a róka, hogy kinek milyen az étele, s mérgelődni kezdett. Kérdi a daru:
– Talán haragszol, róka koma?
– Hát már hogyne haragudnék, daru koma, amikor te finom ételt eszel, s nekem csak a rossza jutott!
Felelte a daru:
-Ugyan, édes róka koma, én csak azt tettem veled, amit te tettél velem. Kölcsönkenyér visszajár.
Most, az érettségi időszakában talán több életkorra és helyzetre vetítve is érvényesek a következő gondolatok, melyekben leginkább arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy ne azt nézze, mi az, ami a gyerekének nehezen vagy nem megy, hanem azt, hogy mi az, amit szeret, és amitől szárnyal! Amikor alkot, akkor pedig ne azt nézzük, hogy az máséhoz viszonyítva, vagy a mi szemünkkel mennyire jó vagy szép, hanem hogy milyen érzések kísérték az alkotás folyamatát. A kész alkotás szépsége ugyanis szubjektív. Gondoljunk csak Picassora és a kubizmusra. Na, hát van ott pár kép, ami számomra inkább érdekes, mint szép, de nekik tuti tetszett. És hogy miért? Mert jó érzés volt számukra elkészíteni. Az alkotás öröm! Alkotni magáért a tevékenységért kell, nem pedig a mindenki, a nagy általánosság, vagy a művészi irányelvek szerinti szép, és tökéletes porduktum létrehozásáért.
Művészetszerető és örök lázadó vagyok. Soha nem értettem diákkoromban, hogy bármilyen mű elemzésekor (legyen az irodalmi vagy képzőművészeti), miért arról kell beszélni, hogy mit szándékozott ezzel az alkotó közölni, és miért nem arról, hogy bennem, mint befogadóban mit mozgatott meg, nekem mit adott az éppen olvasott vagy látott mű?
Nagyon szerettem az irodalmat és a készségtantárgyakat. Ez utóbbiakból nem voltam kiugróan tehetséges, de szerettem rajzolni is és énekelni is. Talán ezért is lettem óvónő. Amikor leérettségiztem, valahogy nem voltam teljesen… nem is jó szó az, hogy biztos önmagamban vagy a tudásomban, inkább azt éreztem, hogy valami még hiányzik, hogy ez még nem az a tudás, amit én kerestem. Így a következő évtizedeket hatalmas tudásszomjjal övezett lázas kereséssel és tanulással töltöttem. Nyilván nagy divatja van most az élethosszig tartó tanulásnak és tudom, hogy mindig tudunk újat tanulni, de azért mégsem ülhettem nyugdíjig az iskolapadban, pedig a 20. tanulással töltött év után már kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is meg tud telni bennem ez az üres edény. A módszertanok megszállottja voltam (és vagyok). Minden utamba akadó könyvet elolvastam és tanfolyamot elvégeztem, amire csak lehetőségem adódott: gyógypedagógia, drámapedagógia, sportpedagógia, mozgásfejlesztés, projektoktatás. De semmi. Mindegyik hasznos, érdekes, és csúcs szuper, de nem az igazi.
Negyedik gyermekemmel voltam otthon gyes-en, amikor épp ismételten tanfolyam után böngészve a neten ráakadtam egy személyközpontú művészetpedagógia nevet viselő szakképzésre. Első sorban rajztanároknak hirdették, de közművelődési szakemberek és más szakról érkező pedagógusok is belefértek a képbe. Már úgyis kezdtem becsavarodni a négy fal között a 0-24-es szoptatásba és pelenkázásba, úgyhogy jelentkeztem. Életem legjobb döntése volt. Megtaláltam azt az oktatási, pedagógiaterápiás eljárást, mely végre a gyerekek kreatív szabadságát hirdeti és alkotás végén nem azt kérdezi, hogy mit akarsz ezzel a nagyvilágnak mondani, hanem azt, hogy: Hogyan szól ez rólad?
Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológus, a humanisztikus pszichológia alapítóinak egyik tagja és a pszichoterápiás kutatás egyik alapító atyja. Egyedi, személyközpontú megközelítése a személyiség és az emberi kapcsolatok megértéséhez számos területen alkalmazást nyert. Így az oktatás terén is. A személyközpontú oktatás alaptézise, hogy egy gyerek akkor tanul a legintenzívebben, ha a téma érdekli és kihívást jelent számára. Ezért olyan környezetet kell teremteni, ahol saját tempójában, saját érdeklődése mentén, változatos módszerekkel tanulhat, vagy épp alkothat fejlesztve kreativitását, problémamegoldó képességét, szociális kompetenciáját, érzelmi, szervezési képességét és önkifejezését.
Nekünk, otthon – és úgy gondolom, hogy így kellene kinéznie az oktatásunknak is – nem foglalkozásokat kell vezetnünk, órákat kell adnunk, nem valamilyen teljesítmény elérésére kell ösztökélnünk a gyereket, hanem teret és lehetőséget kell biztosítanunk arra, hogy szabadon választhasson és alkothasson. Motiválnunk kell, dicsérnünk, szeretnünk és fel kell tennünk a kérdést magunkban: vajon hogyan szól ez róla?
Ezek a valóban fontos értékek és alapok, melyeket sajnos majd a kocka fejű oktatásunk a kompetencia tesztekkel és a hozni kívánt osztályátlaggal, a nagy mennyiségű, a gyerekeken minden áron áttolt tananyaggal és az elvárás központú oktatással kb. 2 hét alatt képes ledózerolni gyermekünkben, de mi nem adhatjuk fel! Legyünk a gyerekek cinkosai (Vekerdy Tamás is ezt javasolta)! Állítsunk fel ésszerű kereteket, és arra építsünk! Végezzük el a kötelező feladatokat, hozza ki magából, amit még jó érzéssel ki tud, és abba fektessünk pluszt, azt támogassuk továbbra, ami érdekli, ami motiválja, amiben jó, és amit szeret. Még akkor is, ha ez a rajz vagy a tesi.
Amikor leülünk a gyerekkel alkotni, hagyjunk szabad teret a kreativitásának. Legyen egy bevezető élmény, amire építeni tud és tudunk (séta, beszélgetés, mese, mondóka, ének, dal, zene, vers). Nem is feltétlenül kell hívni, csak üljünk le és kezdjünk el mi készíteni valamit. A kíváncsiság hajtani fogja. Odajön, megnézi, megkérdezi, hogy kipróbálhatja-e ő is. Fontos, hogy készítsük elő a terepet! Legyen alkalmas mindkettőnk számára az önfeledt alkotásra! Minden legyen kéznél, ne törjük meg a tevékenységet keresgéléssel! Hagyjuk, hogy szabadon próbálja az eszközöket, a színeket! Ne mondjuk meg, hogy mit, és hogyan tegyen! Nem látunk bele a fejébe, neki a kép úgy lesz tökéletes, ahogy papírra viszi. Az alkotás legyen öröm, a kreativitás szabad!
Mozgásjavító általános iskolában voltam gyakorlaton. Egy 9 éves kisfiú, öt végtagra görcsös bénulással, székbe kötve. A lábujjaival tudta valahogy megfogni a zsírkrétát. A talpa alatt táblán papír, melyre hatalmas lendülettel vitt fel két színt: a pirosat és a kéket. Amikor megkérdeztem, hogy mit rajzol (soha ne mondjuk ki, mi mit látunk, hatalmas kárt okozhatunk vele!), akkor elégedett mosollyal az arcán azt válaszolta, hogy: lángoló tengert!
És még egy. A gyermeki idegrendszer érésének alapfeltétele a mozgás. Engedjük, adjunk neki teret és lehetőséget a nagymozgásokra: kúszás, mászás, járás, futás, ugrálás. Ringassuk, gyömöszkéljük, dobáljuk! Hintázzon sokat! Enélkül nem fog menni!
Az első nagycsoportos óvodásaim készítettem fel az iskolára még a pályám elején. Az egyik kislánnyal az emberábrázolása miatt nagy gondban voltam (akkor még hittem a nagy könyvben). Egy gyógypedagógus tanáromtól kértem tanácsot: elküldjem szakértői bizottsághoz vagy sem? Azt tanácsolta, hogy várjam meg a tavaszt, a gyerekek olyanok, mint a természet: tavasszal ébrednek a képességeik. Így is lett. Áprilisra ugrásszerűen fejlődött a rajza (vele egyértelműen a vizuális percepciója is), és nyugodt szívvel engedhettem iskolába.
Ha egy gyerek fejlődésével gond van, az megjelenik a mozgásában, a viselkedésében, az érzelmi állapotában. Mindig komplex jelek utalnak arra, ha valami nincs rendben, és olyankor is első körben az érzékszervek épségében kell megbizonyosodnunk, hogy nem egy látászavar, nagyot- vagy túlhallás áll a dolgok háttérében. Egyetlen rajzból, szokásból, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, de főképp ne essünk kétségbe! Jó eséllyel nincs miért!
Minden gyerek jó valamiben. A miénk is. Ha épp nem a rajzban, akkor valami másban. Lehet, hogy magas az érzelmi intelligenciája és szociálisan nagyon érzékeny. Lehet, hogy iszonyat jó a memóriája és minden mondókát, verset első hallásra megtanul. Lehet, hogy jól kommunikál, vagy jó a zenei hallása, a mozgása, annyi terület és lehetőség van, ahová Teremtőnk elrejtette talentumait. Mindezt pedig egy élet áll előttünk, hogy kibontsuk és megtaláljuk.
A nagyfiam például pálcikaembereknél többet soha nem volt hajlandó rajzolni. Lehet, hogy tudott volna, de nem érdekelte. Viszont olyan vezetői (nem főnöki!) attitűdökkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs képességekkel rendelkezik, hogy élete első állásinterjújáról azzal engedték el, hogy ő döntse el, akar-e a cégnél dolgozni. Nagyon szeretett kereskedőset játszani, adott, vett, gazdálkodott és a mai napig jól bánik a pénzzel. Alig egy év munkaviszony után összerakta a kis pénzét albérletre és a saját lábára állt minden különösebb hátszél nélkül. A kisebbik fiam eszes, de lusta. Tipikus művész gyerek. Csak amihez kedve van. Gyönyörűen rajzol és fest. Tetováló művésznek készül. Képes választani, szeretni fogja, és abban egész biztos vagyok, hogy jó is lesz. A nagyobbik lányom 7 évesen nyerte az első futóversenyét: 10 km – 45 perc. A legjobb körideje 8 évesen: 1 km – 2 perc 45 másodperc. Felnőtteket vert kenterbe a maga 130 centijével. Most kézilabdázik. Középiskola előtt állunk, önállóan nézegeti, olvasgatja a szakokat, kikéri a véleményem, beszélgetünk az érdeklődési köreiről, mire mit lehet felépíteni, de dönteni ő is önállóan fog. A kicsi már a pocakomban is táncolt, amikor zenét hallott. Sikerült is a köldökzsinórral a nyakától a bokájáig gúzsba kötnie saját magát. A zene a mai napig a lételeme, és ezt meg is fogalmazza. Kialakult ízlése van, válogat a zenei stílusok között, melyekre különböző koreográfiákat rak össze. Játékaiban mindig jelen van a zene, a tánc és a színpad. Mindegyik egy külön egyéniség és csoda. Ajándék. Az anyaság a hivatásom, és ők az én karrierem csúcsai.
Legyenek a gyerekeink olyanok, akik szeretik önmagukat, szeretnek élni, alkotni, képesek és mernek próbálkozni. Ha kell újra, és újra. Adjuk meg nekik az alkotás örömét (legyen az tánc, zene, mese, rajz, festés, játék), és a kreativitás szabadságát egy szebb jövőért!
„A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!”
2
„Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni.”
3
„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. (…) Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”
4
„A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.”
5
„Zseniális topmenedzser abból lesz, aki lehetett teljes értékű óvodás sok mozgással, sok játékkal, mindennapos mesével, és lehetett teljes értékű kamasz lustasággal, teljesítményromlással, merengéssel.”
6
„Tízéves korig sokkal jobb, ha a szülő limitálja a kütyük, így a televízió és számítógép használatát. Éppen azért, hogy a kisgyerekek megtanulják: felhasználói legyenek ezeknek a dolgoknak, ahelyett, hogy ezek a szerkezetek uralkodjanak felettük. Ehhez legjobb a közösen kiválasztott műsor, limitált időben és valamelyik szülővel együtt, hogy ha kérdése van, vagy megijed, legyen ott a felnőtt, aki segít és biztonságot jelent. Persze, mesélni még ennél is jobb, a hallott mesével indul ugyanis az olvasóvá nevelés, ami a gyerekek fantáziáját, kreativitását mindennél jobban fejleszti.”
7
„Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt ’tudja’, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.”
8
„Tévedni, hibázni jó! Abból tanulsz. Nem úgy van az, hogy tévedhetetlenül születek, jól bemagolok mindent és tökéletes vagyok. Ilyen nincs. Ha valamelyik gyerek hibázik, az jó. Ne csesszük le érte, hanem nyomozzuk ki együtt, hol tolta el! Ezekből lehet megszerezni az ismereteket.”
9
„Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.”
10
„A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.”
“Ha el merem képzelni azt, ahova el szeretnék jutni – akár fizikai, akár lelki értelemben -, az fél siker, mert csupán az valósulhat meg kívül, amit belül már képes voltam megteremteni.”
“…az érzelmi biztonság megalapozása gyerekkorban történik, és bár nem lehetetlen, de nagyon hosszú és kemény munka ezeknek a korai negatív mintáknak az átírása. A mese az ősbizalom élményét erősíti meg – azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapvető érzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat is, és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni.”
“…a félelem nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaim akitválásához szükséges érzelem.”
“A mese optimista életfilozófiája és a mesei varázslat olyan belső hitet, önbizalmat alapoz meg, amely segít abban, hogy a látszólag leküzdhetetlen akadállyal is szembeszálljunk, hogy a mindennapi nehézségek és problémák közepette a megoldás keresésében gondolkodjunk. Érdemes!”
“A mese egy biztonságos értékrendszer kialakítását segíti elő: tiszteletre, szeretetre, kitartásra, önmagunk iránti hűségre nevel. A józan valóságérzék és a kreatív fantázia kombinációja olyan erőt ad, ami felnőttként segít álmaink megvalósításában, az akadályok leküzdésében, céljaink elérésében – és olyan hitet, hogy bár az egész világot nem válthatjuk meg, a körülöttünk zajló eseményekbe, történésekbe igenis van beleszólási lehetőségünk.”
“A gyermek nem kicsinyített, tökéletlen, félig kész felnőtt, hanem életkorának megfelelően egy teljes és egész lény, akinek világlátása, gondolkodása és ítéletalkotása sajátos, és nem mérhető felnőtt mércével.”
“Az óvodás gyermek gondolkodását teljes mértékben az érzései vezérlik – még nem képes a tárgyilagosságra, könnyen becsapja a látszat, a felszín, emiatt ítéletei benyomásszerűek. még nem tud különbséget tenni lehetetlen és lehetséges között.”
“A sajátos gyermeki szemléletben a valóság, az álmok és a fantázia összekeverednek, a külső világ és a belső valóság közötti határ könnyen átjárható.”
“A mágikus gondolkodás jellemzője, hogy a gyermek azt hiszi, a dolgok és a jelenségek között varázslatos oksági viszony van, és úgy véli, hogy ezeknek a valóságban nem létező kapcsolatoknak a felhasználásával irányítani is tudja a világot. Például, ha párosával lép a járdaszegélyre, akkor teljesülni fognak a kívánságai. (…) Ezek a szabályok önkényesek, mindig a gyermek határozza meg, hogy mi az, amit neki teljesíteni kell ahhoz, hogy a varázslat működjön.”
“A gyermeki képzelet nem fejlettebb a felnőtténél, de mivel a gyermek kevesebb ismerettel, tapasztalattal, élménnyel rendelkezik, a hiányzó űrt vakmerően a képzelete segítségével tölti be.”
“A gyermekek a tökéletességről álmodnak, ami felnőtt fejjel persze utópisztikus törekvés, de ahhoz, hogy bármit valóra válthassunk, először álmodozni kell róla, hiszen a megvalósítás útjában álló korlátokat sokszor az töri át, hogy bátrak vagyunk elképzelni a dolgokat.”
“Valójában a gyermek is kis “hályogkovács”, aki úgy tájékozódik magabiztosan a világban, hogy nincs meg hozzá a “szükséges” tudása. (…) Nem kételkedik saját tudásában, képességeiben, vakmerően “operál”, nem tudja – s jó, hogy nem tudja még – a mögöttes magyarázatokat, mert ha megtudná, akkor nem a keze reszketne, mint a hályogkovácsnak, hanem a lelke. A szülők részéről tehát nem tudományos ismeretekre van szüksége, hanem bizalomra, szeretetre, feltétel nélküli elfogadásra.”
“A gyermek magyarázatai akkor jelennek meg, amikor véget érnek az ismeretei. Mivel a nem tudás bizonytalanságát csökkenteni szeretné, számára minden megmagyarázhatóvá válik, így próbálja megérteni a saját élményeire, tapasztalataira építve a körülötte zajló dolgokat.”
“A gyermeknek csupán egy szempontja van: a sajátja – nem tudja más nézőpontjából megérteni, és nem tud több nézőpontot egyeztetni. Az egész világot a saját perspektívájából értelmezi, és azt feltételezi, hogy mindenki úgy látja a dolgokat, ahogy ő. Hosszú ideig tanulja, hogy mások másként látnak vagy gondolnak dolgokat, és hogy a látszat nem minden – amíg ezt nem érti meg, könnyen összekeveri a saját nézőpontját máséval, nem világos számára a különbség önmaga és mások között.”
“Nagy tévedés önzőnek vagy irigynek nevezni azt a gyermeket, aki nem adja oda játékát a társának, vagy nem érti meg, miért nem veheti el mások homokozóvödrét. Hiszen még nem érti azt sem, hogy ugyanaz a dolog, ami számára kellemes, hogyan lehet valaki más számára kellemetlen. Csak fokozatosan ismeri fel, hogy más emberek gondolatai és érzései nem azonosak az övével.”
“A gyermek nehezen tesz különbséget a belső és a külső valóság között. Bár tudja, hogy a bábszínházban a boszorkány csak báb, egy a sok meseszereplő közül, mégis fél, mert azt hiszi, hogy bántani akarja őt. Ebben az életkorban jelennek meg a fantáziahazugságok, melyek a valóság és a képzelet összeolvadásai, s melyeket a gyermek maga is elhisz.”
“A mese képi világa és valóságábrázolása teljes mértkében megfelel a gyermeki gondolkodásmódnak, emiatt a mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ, és mese minden, ami a gyermeki képzelőerőt megmozgatja.”
“A gyermek folyamatos kíváncsiságát, miértjeit nem lehet kielégíteni természettudományos ismeretekkel. Arra, hogy otthonosan érezhesse magát a számára rejtélyekkel teli világban, a mesék adnak lehetőséget.”
Tolla van, de nem madár, négy lába van, mégsem jár. (ágy)
Megvetik bár, de nem magvető. (ágy)
Se nem eszik, se nem iszik, mégis minden nap öltözik. (ágy)
Alig várom, hogy reggel legyen. (ágy)
Négyszögletes, holdas, puha pihetollas. (ágy)
Nappal puffad, éjjel lohad. (párna)
Az ágyból sohasem kel fel. (párna)
Egy nagy kalap alatt négyen laknak. (asztal)
Négy lába van, mégse jár, jó rajta a teli tál. (asztal)
Négy lába van, mégse jár, konyhában, szobában áll. (asztal)
Szobában van, jaj de jó! Ő mindenre kapható: lehet rajta inni, enni, leckeírás neki semmi. De máskor is hasznos ám: rajta abrosz, váza áll. Vajon mi az, tudod már? (asztal)
Kiterített kendő alatt négy lány ácsorog. (asztal)
Négy testvérnek egy kalapja, mésem vesznek össze rajta. (asztal)
Négy lába van, rajta áll, mégis csak egy helyben áll. (asztal)
Éjjel, úgy mint nappal, állok lábaimon, hogy rajtam bárki nyugalmat találjon. De ha meg kell néha változtatnom a helyem, lábaim semmit sem segítenek ebben. (szék)
Négy lába van, mégsem jár, ráülhetsz, nem kiabál. (szék)
Erdőn vágják, s kifaragják, anyák kincsüket benne tartják. (bölcső)
Két talpa, négy szarva, lelketlen, lelkest tart. (bölcső)
Rongy a bele, fa a teste, vas a keze. Mi az? (szekrény)
A szobában van, mint egy vár, rajta széles, régi zár. Bent magasra tornyosodva, félsötétben polca, odva mindent, mindent rejteget: ruhát, blúzt, ingeket, sálat, sapkát, kesztyűket, zoknikat és cipőket. Tudod már, hogy mi lehet? (szekrény)
Éjjel-nappal meg nem áll, mégis egy helyben marad. Mi az? (falióra)
Ha járok is, ha nem is, mindig egy helyben maradok. (falióra)
Kityegő-kotyogó, fadobozba zárt manó. Méri, ami illanó: az apraját mutatja, nagyját elkongatja. (falióra)
Fizetésem sosem kérem, az időt én jól megmérem. Éjjel-nappal mindig járok, de mégis egy helyben maradok. (óra)
Járni tud, bár nincsen lába, egy lépést sem tesz hiába. Szüntelen az időt méri, s minden percét számonkéri. Az éjt, s nappalt összeadja, és husznnégy részre osztja. (óra)
Mindig áll, mindig jár, éjjel-nappal meg sem áll. (óra)
Két lábon áll, két lábon jár, mégsem motoszkál. (óra)
Nyáron hideg, télen meleg. Mi az? (kályha – de lehet a radiátor is * a szerkesztő)
Kisasszony a szobába, zöld leveles ruhába, kisebbet, nagyobbat dobnak a szájába. (kályha)
Télen dédelgetik, nyáron rá se gondolnak. (kályha)
Szobánkból a háztetőre nyúlik a hosszú farka, dorombol, ha melege van, s bizony mégsem macska. (kályha)
Lába is van, szája is van, mindig eszik, mégis éhes. (kályha)
A szobában a mennyezeten úgy ragyog, mintha mindig azt mondaná: villogok, rokonaim odakint a csillagok. Mi az? (lámpa)
Ahogy jövök, nem lát senki, ahol vagyok lát mindenki. (lámpafény)
Alkonyattól nő a kedve, ha nem volna, sötét lenne. (lámpafény)
Van egy szolgám, ki a munkáját végzi, Önmagát is felemészti. (gyertya)
Olyan leánykám van, hogy szösz lelke, végignyúlt benne. (gyertya)
Királyné ül székébe, fehér öltözetében, könnye csepeg ölébe, mondd meg gyorsan, miféle! (gyertya)
ne nyúlj hozzá, azt ajánlom: tűzről pattant az én lányom. Táncol, vigad egyhuzamban, én meg sírok szakadatlan. Minél inkább járja szentem, annál inkább öregszem. (gyertya)
Két urat szolgál, a harmadikon lovagol. Mi az? (szemüveg)
Úgy öleli úgy öleli, el sem tudja ereszteni. (gyűrű)
Lában egy van, bordám több van, helyem itt van, helyem ott van. napos időn otthon hálok, borús időn utcán járok. (esernyő)
Csepereg az őszi eső, az utcán kinn sok fejfedő. Kockásak és virágosak, egyszínűek és csíkosak, feketék, szürkék, barnák, pirosak, zöldek, sárgák… Permetez rájuk az eső, a szitáló párás idő. Selymükbe a szél belekap, de gazdájuk száraz marad. (esernyő)
Izzadság csorgott sok ember homlokáról, míg engem kivájtak anyám hasából, de ahogy megszülettem, oly kedvessé lettem, hogy sok égő szívet bolondommá tettem. (pénz)
(Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)
Van a szeparációs szorongásnak természetesen rendes, hivatalos pszichológiai magyarázata is, ugyanakkor anyai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy amikor a gyerek többet fog fel a világból, mint amennyit megért és amennyire számára is elfogadható magyarázata van, és még ebből többet is vállal magára, mint amennyit kellene, akkor szorong. Már apró pici babának, majd kisebb-nagyobb gyereknek, ifjúnak és sajnos felnőttnek is.
Négy gyerekemből kettőre jellemző ez leginkább. És a kutyánkra, Megire. Egy bordercollie. Embernek hiszi magát, de tényleg. Úgy sétál, jár-kel (ha hagynám még intézkedne is), mint egy ember. Amikor pedig hirtelen rádöbben, hogy sokkal több dolgot tapasztal maga körül, mint amit ismerettel is tud párosítani, akkor még egy krumplis zsáktól is összerittyenti magát.
Persze olyan nincs, hogy valaki semmitől sem szorong. Lehet ezt kondícionálni, gyakorolni és kellő tudatossággal kezelni, de mindenkinek van legalább egy mumus az életében, amitől gombóc kerül a torkába, vagy összeszorul a gyomra. Hogy kire mennyire hat és kinek milyen megküzdési stratégiája van, az személyiségfüggő egyrészt. De nagyon sok múlik azon is, hogy milyen példa van a gyerek előtt, hogy kommunikáljuk le ezeket a helyzeteket és mit adunk neki, amivel ezt ő kezelni tudja. Fontos, hogy tudjunk beszélni az érzelmekről, megkapja a gyerek azt a mennyiségű és minőségű figyelmet, amire neki szüksége van és hogy mi úgy reagáljuk le a szorongás által kiváltott viselkedési reakcióit, hogy azzal ne tetőzzük tovább a bajt.
A nagyfiam, amikor 9 éves volt naphosszat tudta ecsetelni, hogy hogyan lehetne felszámolni a szegénységet és a társadalmi egyenlőtlenségeket a Földön. Egy világ súlyát cipelte a vállán. Pedig soha senki nem kérte rá. Biztosan látja ezt ma is, de tudja, hogy nincs arra kapacitása, hogy megoldja, így most a másik végleten él. A teljes nyitottságból a totális elzárkózásba menekült. Ez is egy megoldás. Ideig óráig működni is fog nála. Amikor pedig már ez sem használ, majd keres(ünk) egy másikat.
A legkisebb lányom ugyan még csak 5 éves, de szintén nagyon magas érzelmi intelligenciával jött közénk, szociálisan érzékeny, tele van kíváncsisággal és nincs olyan, amit ne venne maga körül észre. Ráadásul szerintem ő már eleve szeparációs szorongással született. A szobaküszöböt sem léphettem át nélküle. Gyakorlatilag mióta megszületett, olyan, mint egy kis matrica. Rám tapadt és ha le akarnám szedni, megsérülne. Úgyhogy matricástul élem az életem.
Minden változás aktív katasztrófa élmény számára. Amíg első szülöttemnél az előre felkészítés az esetek 85 százalékában jól működött, addig a legkisebbnél még ez is csak a szorongást fokozta benne, és addig stresszelt, amíg el nem jött a pillanat. Úgyhogy erről gyorsan elszoktam és a kész tény mellett maradt nála a hit, a szeretet, a szerepjáték, a töménytelen mennyiségű mese és egy aranymondás: “ne félj, amíg engem látsz!” – ha pedig engem éppen nem látsz, akkor ott van Öcsi (aki amúgy a bátyja) és a többi tesó.
Nagyon szeretünk könyvesboltba járni. Nálunk ez egy külön program. Felülünk a vonatra, be a Nyugatiba és ott vár ránk három emeletnyi csoda. A nagyokat szabadon engedem, a kicsivel pedig elböngészek a gyerekirodalom birodalmában. Egy ilyen alkalommal akadt a kezembe Deligáda Éva és Lovász Hajnalka Mit kezdjünk a szorongással című könyve Várkonyi Éva rajzaival. A könyv már megjelenésében is olyan, hogy szívesen veszi kezébe anya és gyerek is. A rajzos mesefigurák (figurancsok) kedvesek, szép, esztétikus és vidám megjelenést kaptak kedves, vidám a gyerekek számára is értelmezhető, ismert és valós térben, valamint időben elhelyezett történetekkel.
A könyv első fejezetei pszichológiai útmutatók. Egyszerűen, érthetően, életcentrikusan, gyakorlati példákkal. nem kell visszalapozni, kétszer elolvasni vagy felütni a latin szótárt, hogy megértsük a leírtakat. Semmi fölösleges sallang, csak a mögöttes lényeg, egy használható útmutató gyermekünk és saját gyermeki lényünk megértéséhez, a szorongások oldásához és a mesék alkalmazásához.
Pár szóban a mesékről: fantasztikusak! Hat újra és újra elolvasható történet olyan félelmekről, amelyekkel jó eséllyel a gyerkeink is szembe találják magukat és olyan megoldásokkal, amit gyerekeink alkalmazni is tudnak. Az én kicsi lánykám imádja a történeteket. A kedvenc könyve. Sokszor ő kéri, hogy olvassak belőle. Amikor olvasunk, bekapcsolódik a történetbe. “Beszól” a mesébe, beszélget a szereplőkkel, tippeket ad nekik, vagy épp elmeséli a saját élményét.
Nemrég költöztünk egyet, és amikor kipakoltuk a dobozokat, sajnálattal vettük tudomásul, hogy Csíkfaló és barátai könyvestül eltüntek. Persze ez a könyv szerencsére még pótolható, lehet venni másikat, ugyanakkor a dobozolás, az új rendre átállás, a hétköznapok forgataga elterelte a figyelmünket és ez elmaradt. Ma átmentünk meglátogatni a dédink. A szobája olyan, mint egy kisebb könyvtár. Több száz könyv ABC sorrendben és témákra bontva a polcokon. Dédi épp tavaszi nagytakarításra adta a fejét, 85 évesen jó kihívásnak találta egyesével lepakolni és leporolni az összes könyvet. Ha már ott jártunk, segítettünk neki és mi akadt a kezünbe? A barátainkat rejtő könyv! Volt ám örömujjongás! Este pedig már ebből olvastunk.
Szóval ha valaki épp egy szuper kis könyvet keresne a témában (szorongás), ami nem csak elméleti, hanem gyakorlati segítséget is tud neki nyújtani, akkor én azt mondom, hogy ne keressen tovább! Szerintem megtalálta. Nekünk bevált és jó szívvel ajánlom nem csak szorogó gyerekek szüleinek. Úgy gondolom, hogy ez az a könyv, ami egy anyuka, vagy nagymama (apuka, nagypapa) polcáról sem hiányozhat. De senki ne higgyen nekem, inkább olvassa el és próbálja ki. Megéri!
Négy ága van egy fának: az egyik kizöldül, a másik gyümölcsöt terem, a harmadik hervadozik, a negyedik szárazon áll. (évszakok)
Egy öregapónak tucatnyi a fia: háromnak ruhája tarka, háromnak az inge zöld, három sárga köntöst visel, három fehér subált ölt. (évszakok)
Van egy fa, annak van négy ága, minden ágán három fióka. Mi az? (az esztendő, az évszakok, minden évszakban három hónap)
Négy testvér egymást kergeti, de egymást soha el nem érheti. (évszakok)
Ki lehet az, ki lehet az, ki a jeget összetörte, s hegytetőkről le a völgybe a havat mind lesöpörte? Telet űző, fűnövesztő, haranghangú, csengettyűző, a természetet felébresztő kikelet. Vajon ki lehet? (tavasz)
Vigyázz rá, mert nagyon ravasz, s hamar becsap, ő a… (tavasz)
Nincsen foga, nincsen szája, de a havat felzabálj. Mi az? (tavasz)
Havat olvaszt, vizet ont, fényt áraszt, lombot bont. (tavasz)
Trikóban és sortban jár, s folyton strandol, ő a… (nyár)
Kurjant, rikkant kakas, jérce, zöld az erdő hegyek bérce, ágon alma, bokron málna, Palkó csak a tóra járna, hogyha zuhog, aláállna. Minden ember mindig várja – néz az égre februárban: mikor jön hát, mikor végre, amit mindig újra vár. (nyár)
Két gazdasszony asztalt terít, de csak évente egyszer, az kedves, zöld abroszával, ez meg tiszta fehérrel. (nyár és tél)
Sárgák, barnák és pirsak mind a levelek, beborítják az utakat s a játszótereket. Édesedő szőlőt őriz, pipázik a csősz, rakoncátlan szelek hátán megjött már az… (ősz)
Vörös sárga, bronz és barna, színesedik a paletta. Mire lehull minden ágról, álmodhatunk csak a nyárról. A sok falevél útra kel, jelzi, hogy ő megérkezett. (ősz)
Hűvös arany szél lobog leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri. melyik évszak érkezik? (ősz)
Hűvös van már, bogárkák fáznak, ezentúl benn a földben tanyáznak. Hej, nagy baj ez a kis fecskének, nem lesz mitől élni szegénykének. Mennie kell a szegény madárnak, odamegy, hol meleg napok járnak, a melegben bogárkák repkednek, a kis fecskék délre törekednek. Vajon melyik évszak érkezett? (ősz)
Bármilyen éber is a csősz, mindent elhord, ő az… (ősz)
Se ecsetje, se festéke, aranyszínt ken a levélre. Mi az? (ősz)
Fogy már a hosszú délután, sárguló alma ül a fán. Borzongó lombok remegnek, útra készülnek a falevelek. Hóharmat színű kikerics, hűvösödnek a vizek is. Ezüst szakállú holdvilág, szigorodnak az éjszakák. Melyik évszak jött, tudod már? (ősz)
Vékaeső, köböl sár… Aranyeső hulldogál. Mi az? (ősz, falevelek)
Kergetem a falevelet, hátamon hordom a telet. (ősz)
Fagytól jégtől sose fél, s szánon halad, ő a… (tél)
A nappalodat megrövidíti, az éjszakádat meghosszabbítja. Mi az? (tél)
Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden mint a nagyanyó haja – hófehér lett. Csak a feketerigó maradt feketének, amióta ő hozzánk megérkezett. (tél)
Jégvirág az ablakon, álomszép ezüst-vadon. Sűrű törzse ág, levél – ki rajzolta rá? (a tél)
Betakarom a földeket hófehér dunnámmal, befagyasztom a tavakat rideg jégpáncélommal. (tél)
Ajtót, ablakot becsukok, a kéménytől füstöt lopok. A gyerekek engem várnak, a felnőttek nem kívánnak. (tél)
(Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)
Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:
– Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.
S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
– Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!
Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.
– Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.
Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.
– Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
– Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:
– Hová lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:
– Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.
– No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
– Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.
– Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.
No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.
– Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.
Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:
– Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
– No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
– Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.
– Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!
A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.
– Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.
– Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
– Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.
Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:
– Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.
Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
– Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.
– Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.
– No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
– Fusson, akinek az élete kedves!
No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:
– No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.
Mesemondó blog 