Szerző: Jarabin Kinga

(Kádár Annamária: Mesepszichológia a gyakorlatban könyve alapján)

1. A meséléshez szorosan hozzátartoznak a közös rítusok és szertartások. Alkossuk meg mi is a sajátunkat! Vackoljunk be, legyen egy varázsmondat, csengettyűszó, gyertyagyújtás, legyen egy mesetakarónk, ami a ráhangolódást segíti. Nekünk a mesemondó könyvünk egy mesetarisznyában van, ami csak a mi különleges mese alkalmunk során kerül le a polcról.
2. Mesélés közben gyakoroljuk a tudatos jelenlétet, legyünk az „itt és most”-ban. Ne gondoljunk a mosásra, a munkára, a holnapi teendőkre, csukjunk be mindent a fejünkben és ez az idő szóljon csak rólunk és a mesélésről! A gyermek megérzi, ha türelmetlenek vagyunk, sietünk, vagy le akarjuk rázni. Ne tegyük! Legyen a mesélés minőségi élmény és csak a mi időnk!
3. Meséljünk lassan, ráérős tempóban! A mese dallama, ritmusa, az ismétlődő szófordulatok, a hasonlatokkal, egyszerű nyelvezettel kifejezett leírások utat találnak gyermekünk szívébe, aki ezáltal könnyebben megalkotja saját belső moziját. Mesélés közben ne tegyünk fel kérdéseket, ne fűzzünk magyarázatot a történethez. Hagyjuk, hogy a hallottak a gyerekek aktuális érzelmi állapotára hassanak. Amikor viszont a gyerek „beleszól” a mesébe, belelép és kérdez a szereplőktől, beszélgetésbe elegyedik velük, akkor hagyjuk neki, lépjünk be a játékába és válaszoljunk a megszólított szereplő nevében.
4. Engedjük át a szívünkön a mesét, és hagyjuk, hogy a belső gyermekünk, a „csodagyerek” meséljen. Ehhez meg kell óvnunk és védenünk a szabad, játékos gyermeki énünket, aki hisz a csodában, a varázslatban, a változásban, akinek merész álmai vannak, fantáziája határtalan, álmai égig érnek.
5. A meséléshez szorosan hozzátartozik az összebújás, a simogatás, a babusgatás, a cirógatás, a háborítatlanul töltött idő. Hagyjunk arra is időt a mesemondás előtt és után, hogy csak úgy „legyünk” a gyermekünk mellett.
6. A népmese és kortárs mese mellett visszamesélhetjük gyermekünk napját, egy eseménysorrá összefűzve azt, ami az adott napon történt.
7. A mesélés után arra is lehetőség adódik, hogy meghallgassuk a nagyobb gyermekünk meséit, történeteit. Kérdezzük meg tőle, mi volt a legörömtelibb és a legszomorúbb pillanata. (4 éves volt első szülött gyermekem, amikor egy este azt mondta, hogy „anya, ma én mondok neked mesét!” Nagyon megörültem és izgatottan vártam a történetet. Hosszas előkészület, ágy rendezés után bevackoltuk magunkat egymás mellé, összebújtunk, majd így hangzott a mese: „Egyszer volt, hol nem volt, már vége is volt.” J)
8. A mese ajándék. Amennyire lehet, mellőzzük a didaktikus tanmeséket. Az elmesélt történetek végén nem kell tanulságot megfogalmazni, vagy kérdezgetni a gyereket, hogy mit értett meg belőle. Ez az óvodai foglalkozás része, egy utazás során a hosszú utazó idő hasznos és érdekes kitöltése, és a egy karantén időszak otthoni fejlesztő foglalkozása lehet, de ne vigyük ezt át az esti közös, érzelmekkel átszőtt meseidőnkbe.
9. A mesének varázsereje van: meséljünk minél többet! A mese semmilyen pótszerrel nem helyettesíthető! Mesélni bármikor, bárhol lehet. Séta közben, egy buszmegállóban, vagy amikor főzünk. Nálunk rendszeres kutya sétáltatás közben a sivatagi és a dzsungel kaland mese és játék, melyet leginkább akkor veszek elő, amikor épp a kicsi lába úgy érzi, hogy már nem bírja tovább, megszomjazott, de nincs nálunk elég víz, vagy csak valahogy nyűgösebb, mint szokott és valahogy haza kellene érnünk az erdei sétáról.
10. Ha csak lehet, meséljünk fejből. kezdetben a mindennapi életeseményekből indulhatunk ki. Nagyszerű, ha mi magunk találjuk ki a mesét, vagy ha gyermekünkkel egymásra hangolódva alkotjuk meg közösen a történeteket. Nálunk sok esetben ez történik, és így születnek a Lencsi-mesék. Elővesszük a mesemondó könyvünket, a kicsi lánykám jön az ötleteivel és kezdjük is a mesét.