Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg kakaska – Aranytaréj-Kakaska.
Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni. Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.
A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.
- Tiéd a szekér? – kérdik a Nyúltól.
- Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! – mondta Sünike. – Elkél majd a háztartásban.
- Úgy van, vigyük haza! – helyeseltek a többiek.
Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka. A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:
- Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!
Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni – elkél majd a háztartásban. Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:
- Hát, akkor vigyük haza csak a kerekeket!
- Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!
Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:
A Nyúl nevette őket.
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!
Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjen velük?
- Én már tudom! – szóltak meg a Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis rokkát csinált belőle.
Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle.
- Én is kifundáltam ám valamit! – brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat font a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből a talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban.
Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike – gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával. Elszégyellte magát a Nyúl.
- Bocsássatok meg nekem – mondta. – Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.
(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)
