A Kutyus a pamlag előtt aludt a szőnyegen. Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná:
- Miau!
Felkapta a fejét, körülnézett – sehol senki! “Biztosan álmodtam az egészet” – gondolta, és kényelmesen visszafeküdt. De megint csak azt mondta valaki:
- Miau!
Ki nyávogott? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy alá, az asztal alá – sehol senki! Felmászott az ablakpárkányra is. Meglátta a Kakast, amint az ablak előtt az udvaron sétálgatott. “Biztosan ez ébresztett fel” – gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a Kakashoz.
- Te nyávogtál? – kérdezte.
- Én nem nyávogok, én beszélek – csapkodott a Kakas a szárnyával, és tüstént elkiáltotta magát:
- Kukurikuuú!
- Mást nem tudsz beszélni?
- Nem, csak azt, hogy “kukurikú” – válaszolta a Kakas.
A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a lépcsőhöz ért, ismét megszólalt valaki:
- Miau!
“No, most megvagy!” – szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy szürke egérke ugrott elő.
- Te nyávogtál? – kérdezte tőle szigorúan a Kiskutya.
- Cin, cin, cin – cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott?
- Valaki azt mondta, hogy “miau”.
- Közel? – nyugtalankodott az Egérke.
- Hát itt, egészen közel – felelte a Kutyus.
- Juj de félek! Cin, cin, cin! – cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.
A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellől hallatszott jó hangosan:
- Miau!
A Kiskutya háromszor is körülfutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban valaki mozgolódott. “Itt van hát – gondolta magában. – Mindjárt megfogom!” – és közelebb lopódzott az ólhoz. Láncát csörgetve hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.
- R-r-r-r! – morgott a Kutya.
- Én… én csak meg akartam tudni…
- R-r-r-r!
- Ön nyávogott talán? – suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
- Én?! Talán gúnyolódsz, ebadta?!
A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt. És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt modta:
- Miau!
Kikukucskált a bokor alól. Az orra előtt egy virágon bolyhos Méhecske ült. “Itt van hát, aki nyávogott!”
- Z-z-z-z! – zümmögött sértődötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba. A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
- Züm, züm, megcsíplek! Züm, züm, megcsíplek!
Futott a kutyus a tóhoz – és beleugrott a vízbe! Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen megint nyávogott valaki.
- Miau!
- Te nyávogtál? – kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el. A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltűnt a tó mélyén.
- Kva-kva-kva! – nevetett a Béka, aki egy vízililiom levelén ült. – Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek?
- Talán bizony te nyávogtál? – kérdezte a Kutyus a Békát.
- Kva-kva-kva! – hahotázott a Béka. – Milyen buta vagy! A békák brekegnek.
És beugrott a vízbe…
A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott. Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szőnyegre. Egyszerre csak újból hallotta:
- Miau!
Felugrott – és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos.
- Miau – nyávogta a Kiscica.
- Vau-vau-vau! – ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogy hogyan morgott a bozontos Komondor, és ő is morogni kezdett: – R-r-r-r!
A cica felhúzta a hátát és fújt: – S-s-s-s!
Azután prüszkölt: – Fr-fr!
És kiugrott az ablakon.
A Kiskutya pedig szépen visszament a szőnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.
(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)
