Szerző: Jarabin Kinga

  • A nyúl meg a káposzta (ny-Ny)

    A nyúl meg a káposzta (ny-Ny)

    A szorgos kis sün káposztát termesztett. Éppen négyet. Napkeltétől napnyugtáig kapálgatta, öntözgette. Estére nagyon elfáradt. Nyikkani sem tudott.

    • Ki őrzi éjjel a káposztáimat?
    • Én megőrzöm! – ajánlkozott a nyúl.

    A sün felfogadta a nyulat káposzta-csősznek. Őrizte, őrizte a nyúl a káposztát. Éjfél felé azonban egyre nyugtalanabbul szaglászta. – Minek a sünnek ennyi káposzta? Különben is a felét nekem ígérte. – Azzal leült az első káposztafej mellé. Ette, ette, addig ette, amíg elfogyott.

    Nemsokára a másodikat kezdte körbeszimatolni. – Ennek még a szaga is pompásabb! – Befalta azt is.

    • Ó, szegény kis sün! – nyaldosta a szája szélét jóllakottan. – Fele káposztája odalett! Most már igazán feleslegesen őrzöm a többit. – Azzal megette a következő káposztafejet is.

    Végül nagy búsan leült a negyedik mellé. – Mennyire sajnállak! Itt árválkodsz magányosan. – S miközben siratta a megárvult utolsó fej káposztát, nagy bánatában azt is befalatozta.

    Reggelre kelve a szegény kis sün csak az üres, letarolt kertet találta. – Micsoda ocsmány csőszt állítottam az én gyönyörű káposztásom őrzésére! – nyöszörögte szomorúan.

    Későn jött rá az igazságra. A nyúl már túl volt árkon-bokron. Feléje sem nézett a megcsúfolt kertnek. Igaz, a kis sün sem fogadott fel többé nyulat káposzta-csősznek.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Mit látott Dalos Jóska? (d-D)

    Mit látott Dalos Jóska? (d-D)

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Furulyás Palkó

    Furulyás Palkó

    Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak egy fia: Palkó volt a neve. Nagy szegénységben éltek: mikor volt egyenek, mikor nem. Nem volt egyebük, csak egy kidőlt-bedőlt falu házuk, meg egy kertjük. Azt mondja egyszer Palkó az anyjának:

    • Édesanyám, én nem éhezem itthon többet, elmegyek szolgálni, addig haza sem jövök, amíg legalább egy borjút nem szolgálok. A kertünkben majd felnövekedik, s lesz legalább egy kicsi gazdaságunk.

    Elmegy Palkó szolgálatba, odavan egy esztendeig, szolgál egy borjút. Aztán megint elmegy szolgálatba s megint szolgál egy borjat. A harmadik esztendőben is, a negyedik esztendőben is szolgált egy-egy borjat. Volt már négy borjú, de kicsi volt a kert és kevés széna termett benne, nem volt mivel tartsák a borjakat. Ő bizony, gondolja magában, vásárra hajtja mind a négyet s eladja. El is indul a négy borjúval, de amint az úton menne, szembejő vele egy ősz öregember, s azt mondja neki:

    • Te, legény, van nekem egy szépen szóló furulyám, neked adom, ha egy borjat adsz érte.
    • Ugyan, mit gondol bátyámuram, csak nem adhatok egy borjat egy furulyáért.
    • Csak adjad, ne félj, nem olyan akármilyen furulya ez, mint a többi. Majd meglátod, hogy nagy hasznát veszed még ennek.

    Isten neki, gondolja magában Palkó s odaad egy borjat a furulyáért. Azzal tovább megy. De még egy puskalövésnyire sem mehetett, megint elejébe kerekedik az az ősz öregember s azt mondja neki:

    • Te, legény, adj még egy borjat, s nézd, ezt az egeret neked adom érte.

    Nagyot kacag Palkó:

    • Hát, hogy adnék én borjat egy egérérét, mit gondol, bátyámuram? Van otthon egér elég, mindig bosszankodik az én édesanyám miattuk.
    • Jó, jó, de ez nem olyan egér, mint a többi.

    Addig beszél az öregember, hogy Palkó odaad egy borjat az egérért. Most már két borjúval ment a város felé, de hogy, hogy nem, az égből esett-e le, vagy a földből bújt ki, megint csak eléje állott az ősz öregember, s azt mondta neki:

    • Te legény, van nekem egy futóbogaram, ez csak az igazi. Neked adom, ha egy borjat adsz érte.
    • Nem adom én – mondta Palkó – nem bolondultam meg. Elég bolond voltam, hogy két borjat már odaadtam egy furulyáért, meg egy egéréért.
    • Mondom neked, hogy adj egy borjat ezért a futóbogárért, mert bizony nagy hasznát veszed.

    Mit gondolt, mit nem Palkó, odaadta a harmadik borjat is. Ment az egy borjúval, hajtotta nagy búsan a város felé. Mindegyre vissza akart fordulni, hogyha találkozhatnék valahogy azzal az öregemberrel, mert erősen megbánta a vásárt. Na, nem kellett, hogy visszaforduljon, mert amint nagy búsan mendegélt, tűnődött magában, csak elejébe kerül az ősz öregember s azt mondja neki:

    • Hallod-e fiam? Add nekem ezt a borjat is, adok érette egy zacskót.
    • Nem adom én – mondta Palkó – bár a többit se adtam volna. Nem tudom, hogy kerülök az anyám szeme elé.
    • Csak add ide azt a borjat. Ne búsúlj semmit. Nem akármilyen zacskó ez. Tudd meg, hogy ebbe a zacskóba álom van kötve. Csak mondanod kell neki, hogy hány órát akarsz aludni, s annyit alszol, s ha mást akarsz elaltatni, azt is elaltathatod, csak szólj a zacskónak.

    Azt gondolja Palkó:

    • Ha már így van, minek menjek egy borjúval a vásárra. Legyen az öregé a negyedik borjú is.

    Mikor a negyedik borjút is átaladta az öregembernek, azt mondta ez:

    • No, fiam, most menj haza. Otthon nem lesz maradásod, az édesanyád addig ver, amíg valaki ki nem szabadít a keze közül. De ha kiszabadultál, szaladj, amerre a szemed lát, s kiáltsd vissza az édesanyádnak:
    • Isten áldja meg, édesanyám, addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

    Hiszen volt nemulass, mikor Palkó hazaért. Kérdezte az anyja:

    • Eladtad a borjúkat, fiam?
    • El, édesanyám, el.
    • Hát hol a pénz?
    • Nem pénzért adtam, édesanyám, hanem ezekért ni. – S előhúzta a tarisznyájából a furulyát, az egeret, a futóbogarat s az álomzacskót.

    Haj, mérgelődött az özvegyasszony! Kapott egy husángot, ütötte Palkót ahol találta, s ha által nem szalad a szomszédasszony, s ki nem szabadítja a keze közül, bizony mondom, hogy holtra veri.

    Szaladott Palkó, amerre a szeme látott, de visszakiáltott az anyjának:

    • Isten áldja meg, édesanyám. Addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

    Ment, mendegélt Palkó, hetedhétország ellen, az óperenciás tengeren túl, ahol a kis kúrtafarkú malac túr, s ért egy nagy városba. Abban a városban lakott a király. Ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya, de ennek a leánynak nagy betegsége volt. Olyan bánat nehezedett a szívére, hogy senki meg nem tudta nevettetni, s nem jött álom a szemére sem éjjel, sem nappal.

    A király éppen akkor hirdettette ki az egész országban, hogy annak adja a leányát és egész országát, aki a leányát megnevetteti, s olyan orvosságot ad neki, hogy mikor elkövetkezik a rendes ideje, tudjon aludni. Bezzeg jöttek a mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, mind szerencsét próbáltak. De a királykisasszonyt sem megnevettetni, sem elaltatni nem tudták.

    Megy Palkó is a király udvarába, s jelenti, hogy ő is szerencsét próbál. Csak üljön a királykisasszony a palota tornácára, s majd az udvaron mutat valamit.

    Kiül a királykisasszony a tornácba, kiül a király is, a felesége is, összegyűltek mind az udvarbéliek is, hadd lássák, mit tud ez a szegény legény. Akkor Palkó kivette a tarisznyájából az egeret s a futóbogarat, szépen letette a földre. Aztán fújni kezdte szépen szóló furulyáját, s hát halljatok csudát, az egér derékon kapta a futóbogarat, s járták a táncot, hogy csak úgy porzott az udvar. De uram, istenem, akkorát kacagott a királykisasszony, hogy a kacagástól csengett a palota. Kacagott a király is, a felesége is, kacagott az udvar népe is.

    • No, fiam – mondta a király – megkacagtattad a leányomat, most még csak altasd el.

    Azt mondta Palkó:

    • Csak vigyék be, felséges királyom, a királykisasszonyt a szobájába, fektessék le az ágyába s majd meglátják, hogy mindjárt elalszik.

    Mikor a királykisasszonyt lefektették, Palkó bedugta fejét a tarisznyába, s szólt a zacskónak:

    • Aludjék a királykisasszony holnap reggel nyolc óráig.

    Abban a pillanatban bekoppant a királykisasszony szeme s aludott édesen másnap reggel nyolc óráig.

    Aközben felöltöztették Palkót drága szép bíborvörös gúnyába, s amint a királykisasszony fölébredett, mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s az öreg király átaladta a leánya kezével Palkónak az országot is.

    Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények és leányok.

    Lakodalom után Palkó elment az édesanyja után, s hatlovas hintón a palotába hozta. Sóra, fára nem volt többet gondja.

    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)

  • Eke-kísérő

    Eke-kísérő

    Szántás, szaporodj,
    friss föld, fodrosodj, -
    eke nyomán mély barázda,
    sereg varjú bogarássza,
    meg egy kis
    bicegő
    barázdabillegető.

    (Csanádi Imre)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)

  • Csalafinta kicsi csengő (cs-Cs)

    Csalafinta kicsi csengő (cs-Cs)

    Volt a kiskecskének egy csilingelő kicsi csengője. Megirigyelte a kismacska. – Kiskecske! A kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!

    Korai volt a kismacska öröme. A csalafinta kicsi csengő kicsalogatta a kertből: – Csing-ling, csing-ling, kismacska! Vigyél ki a csalitba.

    Be is bújt a kismacska a sűrű csalitba a kicsi csengővel. Neszét vette a nagy csilingelésnek az arra csavargó kisróka. Rácsapott a macskára. – Kismacska, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!

    A csalafinta kicsi csengő most már a kisrókát csalogatta: – Csing-ling, csing-ling, kisróka! Bújjunk be egy barlangba!

    Bebújtak. Csilingelt, csilingelt a kicsi csengő, amíg az alvó mackó fel nem neszelt a szokatlan zajra: – Kisróka, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!

    Mit volt mit tenni? A kisróka a mackóval nem mert birokra kelni. A kicsi csengő a mackóé lett. Nem sokáig. Kicsalta a mackót a barlangból. A barlang bejáratánál álló cserfa tetején ült a kiscsóka. A csillogó-villogó csengőre lecsapott, kicsípte a mackó mancsából, és már repült is. A kicsi csengő vígan billegett a csóka csőrében. – Csing-ling, csing-ling, kiscsóka! Vigyél vissza az ólba! Ott sír egyedül a kiskecském! Vigyél vissza, lelkecském!

    A jószívű csóka megsajnálta a síró-rívó kiskecskét. Fogta a kicsi csengőt, és visszavitte neki.

    Így került össze ismét a két jó barát.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A barna mackó kuckója

    A barna mackó kuckója

    A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.

    • Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!
    • Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Most már ketten voltak.

    Arra sétált az őzike.

    • Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
    • A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.
    • Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
    • Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Jött a kis borz.

    • Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
    • A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.
    • Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.
    • Elférek az asztal alatt.
    • Ott a fácán ült le az őzikével.
    • Elférek az ágy alatt.
    • Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
    • Elférnek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.
    • Ott a cincér és a kabóca ül.
    • Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!
    • Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

    Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Rovarok (2.)

    Rovarok (2.)

    Sző, fon, nem takács. Mi az? 
    (pók)
    
    Folyton sző-fon az árva,
    még sincs neki ruhája. Mi az?
    (pók)
    
    Minden útját maga szabja,
    ég s föld közé maga rakja.
    Háza sarkában ül lopva,
    s vendégeit mind kifosztja.
    (pók)
    
    Van egy jó mesterség,
    de a neve nem takács,
    jeles szövő-fonó,
    de bizony nem takács.
    Nem viseli vásznát,
    sem szabó, sem kovács,
    a tűznél, mikor sző,
    nem szunnyad, mint a szakács.
    (pók)
    
    Behúzódik a sarokba,
    a hálóját szövi fonja. Mi az?
    (pók)
    
    Hálójával nem halat fog,
    nem a vízben halászik,
    hanem a fák ágai közt
    a legyekre vadászik. Mi az?
    (pók)
    
    Soha ács nem voltam,
    kőtől, földtől, fából
    házat nem csinltam,
    de mesterségemmel
    az ácsot fölülmúlom,
    mindenkor építek, s palotámban lakom.
    (pók)
    
    Vadász vagyok fegyver nélkül,
    fonogatok orsó nélkül,
    vitéz vagyok, nincsen szablyám,
    jósolok, de nincsen kártyám.
    (pók)
    
    Házatoknak egy sarkában,
    ott lakom egy kicsi házban.
    (pók)
    
    Ezredmagával lakik
    nagy gizgazból rakott házban,
    riszszemhez hasonló zsákban
    őrzi pöttöm fiait. Mi az?
    (hangya)
    
    Erdőn-mezőn láthatod,
    meg is csíp, ha megfogod.
    Feje mákszem, hasa bors,
    lába vékony, mint a cérna,
    de szorgalmas, fürge, gyors.
    Vajon ki ő, már tudod?
    (hangya)
    
    Egy kalap alatt ezren is laknak. Mi az?
    (hangyaboly)
    
    Van nekem egy olyan kis szobám,
    amiben én magam nem férek meg,
    de ezren bőven megférnek. Mi az?
    (hangyaboly)
    
    Icike-picike,
    ugrik, mint a fityfene. Mi az?
    (bolha)
    
    Fekete, de nem szerecsen,
    ugrik, de nem kecske,
    szereti a menyecske,
    ha nincs. Mi az?
    (bolha)
    
    Nem csicsergő-zúgó madár,
    mindenféle szemétre száll,
    hat fekete póklábával
    királynak is fejére száll. Mi az?
    (légy)
    
    Zizeg a határ:
    bezár a bazár,
    zümmögj haza már,
    Buzgó Baltazár!
    (dongó)
    
    Muzsikál, ha repül,
    hallgat, mikor elül,
    aki pedig megöli,
    saját vérét ontja ki. Mi az?
    (szúnyog)
    
    A füledbe zizegek,
    meg is csíplek, ha lehet.
    (szúnyog)
    
    Alig nagyobb egy körömnél,
    mégis embervérrel él. Mi az?
    (szúnyog)
    
    Én a vitézeknek mind előttük járok,
    nagyobbakat magamnál meghánykolódtatok.
    Nemes állatoknak orcájára szállok,
    s nagy, hegyes tőrömmel mindenkit megszúrok.
    Mondjad már, hogy mi vagyok!
    (szúnyog)
    
    Nincsen gondja a világra, 
    könnyedén száll a virágra.
    Szárnya egyet-kettőt rebben,
    egy perc alatt tovalebben. Mi az?
    (pillangó)
    
    Szépnek tart felnőtt, gyerek,
    pedig csúf hernyóból kelek.
    (pillangó)
    
    Olyan, mint egy falevél,
    ide-oda lebben,
    napsütötte réteken
    s jó szagú szelekben.
    Lábujjhegyen követed,
    rászáll egy virágra,
    felé kapsz és ámultan 
    pillantasz utána.
    (pillangó)
    
    Tarka, de nem virág, 
    szárnya van, de nem madár,
    álló napon át a rét fölött jár. Mi az?
    (pillangó)
    
    Nyúl volna, nyoma volna,
    vidra volna, vére volna,
    harcsa volna, farka volna,
    nyúl nincs, nyoma sincs,
    vidra nincs, vére sincs,
    harcsa nincs, farka sincs,
    mégis élő állat a világon,
    virágról-virágra röpül,
    nyáron mindig látod. Mi az?
    (pillangó)
    
    Lenke, Lenke, kit kergetsz te
    kint a kertben reggelente?
    Akit kergetsz kint a kertben reggelente,
    olyan fürge, akárcsak te,
    Lenke, Lenke.
    (pillangó)
    
    Icipici repülő
    vizek fölött,
    lombok között
    szitaszárnyon röpködő.
    Mi az?
    (szitakötő)
    
    olyan jó étvágya van,
    még a fát is megeszi.
    Mi lehet az, találd ki!
    (szú)
    

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • A só

    A só

    Volt egyszer egy öreg király s ennek három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

    Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

    • Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
    • Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
    • Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
    • Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a hűs szellőt.
    • No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez – mondjad, hogy szeretsz?
    • Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
    • Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király – kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak annyira szeretsz!

    Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

    Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában s kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

    Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

    Utána megy a királyfi s beszól:

    • Ki van itt?

    A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél s egy szós sem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

    • Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

    A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:

    • H! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

    De már erre megijedt a királykisasszony s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngéden megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

    Telt, múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

    • No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igazán firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
    • Lelkem uram – mondja a királyné – én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
    • Jól van – mondta a király – majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

    Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta ebédre. Hát, el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek s abba sót ne tegyenek.

    No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótlan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjába, de vissza is vihették, mert a vénkirály csak megnyalintotta s bele sem harapott, olyan cudar sótlan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

    De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

    • Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
    • Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
    • No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
    • Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.

    Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király kisebbik leánya.

    Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Eke-kísérő

    Eke-kísérő

    Szántás, szaporodj,
    friss föld, fodrosodj, -
    eke nyomán mély barázda,
    sereg varjú bogarássza,
    meg egy kis 
    bicegő
    barázdabillegető.

    (Csanádi Imre)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)