Szerző: Jarabin Kinga

• Pity-palatty! Pity-palatty! Itt van már a pitymallat! – köszönti a fürjkakas a hajnalt, mint mindig.
• Vár! Vár! Vár a róna, vár! – vágja rá a fürjtyúk, és hangos pity-pity-pityegéssel reggelizni hívja a kicsinyeit.

Fut a tíz pettyes fürjcsibe a tyúk után.

• Kurta, furcsa, suta tyúk! – kiáltja a mátyásmadár. – Ne vidd ki csibéidet a fészekből. Erre jár a kánya.
• Pinty! Pinty! Pettyes csibe nagy kincs! – szólítja a pintyőke is.

Alig hangzik el a figyelmeztetés, a fürjtyúk máris látja a kányát fent a magasban.

• Sutty a fűbe kicsinyeim! – A pettyes apróságok fürgén lesuttyannak a fűbe, a pitypangok közé.

Hát a fürjtyúk mit csinál? Ő is elrejtőzik? Ó, nem. Szárnyát leeresztve kibiceg az útra.

• Béna tyúk, megfoglak! Hi-hi-hitty! – füttyent a kánya. Lecsap. A fürj persze nem várja be. Huss! Odébb repül. Ismét bicegni kezd. – Hi-hi-hitty! – próbálkozik ismét a kánya. Most sem jár szerencsével. A tyúk ismét odébb repül. Közben megérkezik a kiscsibék atyja, a kakas. Ő is csalogatni kezdi a mohó kányát. – Hi-hi-hitty! – A kánya hol a tyúkra, hol a kakasra csapna, ám hiába: azok nagy ügyesen mindig megszöknek. Csalogatják, csalogatják egyre messzebb. Amikor a kiscsibéket már látni sem lehet, a fürjmama és fürjpapa berepül a sűrűbe. A kánya csalódottan továbbáll.
• Kurutty! Kurutty! Ügyes munka! – vartyogja a béka elismerően a latyakos nádas széléről

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.

A kis sün tökből épített nekik icike-picike istállót.

A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.

Ment, ment vígan a kis sün.

Erre várt a róka! Az icike-picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.

• Ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
• Én nem – felelte a kis borz.
• Én nem – felelte a kis nyúl.
• Én nem – felelte a mókus.
• Ki tudja, ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
• Én nem – felelte a kis borz.
• Én nem – felelte a kis nyúl.
• De én tudom! – kiáltotta a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.

A kis sün leült, és keservesen sírdogált.

Nemsokára arra jött a medve.

• Mi történt, kis sün?
• Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike-picike istállómat és két apró lovamat!
• Miért nem kéred tőle?
• Mert félek – sírta a kis sün.
• No, majd én segítek neked – felelte a medve.

A medve és a kis sün sietett a rókához.

A róka az úton közlekedő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.

• Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján.

A róka sírni kezdett:

- Ó, jaj nekem! Áztam-fáztam,
vörös bőrömig eláztam.
Most a tűznél melegedek,
mert kivert a láz s a hideg.

A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.

- Róka, róka, mitől fáztál?
Künn az erdőn miért áztál?
Eső nem esett,
harmat sem esett.
Róka, róka, hova bújtál?
Előlünk el mért futottál?

A róka lelkendezve kiáltozott:

- Nem bújtam el. Láttam, jöttök,
s gondoltam: jó levest főzök.
Azzal várlak benneteket,
biztosan megéheztetek.
Várjatok hát keveset!

• Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
• Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
• Talán az icikie-picike istállót és a két apró lovat.
• Én nem őrzöm.
• De te őrzöd! – kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.

Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Ki is adta az icike-picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)