Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
- Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogy jött a tündér.
Hát, az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már meg is született a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdett tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorral is rágyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbászostul.
Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
- Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolábászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg is ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyon kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
- Majd levágjuk – mondta az asszony.
- De én nem engedem – feleselt az ember -, most már ha így van, kívánjuk vissza a lábosba, aztán kész!
- De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
- De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak a vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.
(Illyés Gyula)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Mesemondó blog 