A búcsú napja

Hideg volt. Csípős szél fújt. A táj csöndes, és kihalt. Egy leleket sem lehetett már kint látni. Mindenki visszahúzódott már az otthonába a hideg tél elől.

Lilla álmosan ásítozva, dideregve ült a tóparti nagy kövön, ahol a nyáron oly sokat beszélgetett Napsugárral, a hosszú szőkehajú angyallánnyal. Most is őt várta… még idén, utoljára.

Várakozás közben felidézte a közös sétákat. A kis mókus esetét, aki róka akart lenni. A kis róka születését. Szarka Szeléna teadélutánjait és megannyi szép emléket, melyeknek a gondolata is úgy felmelegítette a szívét, hogy rögvest abbahagyta a didergést.

A tó hideg tükrében épp az égen tovakúszó felhőket nézte, amikor mellé ült Napsugár. Egy ideig csak úgy ültek egymás mellett, szótlanul. Nézték a szélben kavargó lehulló faleveleket, hallgatták a fenyves suhogását, és titkon arra vágytak, hogy az idő kereke megállítható legyen.

• Hát, eljött ez a nap is.
• El – felelte Napsugár. – Gyorsan elrepült a tavasz, a nyár és az ősz is. Közeledik a tél.
• Igen, érzem én is. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Minden porcikám didereg. Emlékszem, már gyerekkoromban is dacosan lázadtam, amikor éreztem, hogy közeledik az idő. Soha nem akartam téli álmot aludni. Szerettem volna én is látni ahogy fehérbe borul a táj, szállingóznak a hópelyhek, szerettem volna én is hóembert építeni, hógolyózni, korcsolyázni a tavon! De szeretnék egyszer korcsolyázni a tavon! – sóhajtotta Lilla.
• Megértelek – válaszolta Napsugár -, gyönyörű a tél. Az idő kerekét meg nem állíthatom, de majd lefestem neked, hogy te is lásd. Tavasszal itt foglak várni, amikor felébredsz és mindent elmesélek neked a télről.
• Mihez kezdesz, amíg mi alszunk? – kérdezte Lilla.
• Vigyázom az álmotokat – mosolygott Napsugár.

Csendben átölelték egymást a lányok.

Egyikőjük sem szeretett búcsúzkodni.

Az elválás mindig fáj.

Lilla még egyszer hátratekintett, majd alá merült a tó hideg vizébe. Napsugár egy darabig nézte a vízfodrokat, majd a felszín kisimult. Lilla álomra hajtotta a fejét és ő ott állt a parton egyedül.

Hazaindult. A szivárványhídon túlra. Várta otthon a kis házikója, az itt telelő kis madarak, a cinkék és Szarka Szeléna, akikről gondoskodnia kell.

Fagyos dér csípte meg reggelre a fákat, s jégfátylat húzott a tó vízére, mely napról napra vastagabb lett. A szél egyre hidegebben fújt, majd egyszer csak elcsendesedett. Odébb állt, mint aki jól végezte dolgát.

Meghozta a telet.

Hatalmas pelyhekben hullt a hó, mint megannyi apró csillag összekapaszkodva takarva be a földet. Amerre szem ellátott, minden csupa-csupa fehér volt. Oly fehér, mint Napsugár szárnyai.

Az angyallány ígéretéhez híven minden nap kijárt a tóra és vigyázta téli álmukat, de nem csak a tündérekét. Kijárt erdőre, mezőre. Elment a sünházhoz, medvéékhez és mindenkihez, aki téli álmát aludta.

Orrát pirosra festette a fagy. Talpa alatt ropogott a hó. Csodálta a természet csendjét. Lelkében béke honolt. Szívében titkon már tavasz volt. Élettel teli, virágnyíló, barátokkal kacagó.