Az idő fogságában

Az ember egykor megfigyelte, hogy a Nap felkel és lenyugszik. Tevékenységét e kettő között végezte, mert ekkor látott. Az éjszaka sötét volt, a barlangon, búvóhelyen, házon kívül olykor még veszélyes is. A legjobb volt hát ilyenkor visszavonulni, pihenni, aludni.

Az ember megfigyelte, hogy az évszakok váltakozásának is van egy ciklusa.

Megérintette, hogy megszületünk és meghalunk.

Naptárt, órát, kezdetet és véget… csapdát készített saját életének.

Fogságba ejtette önmagát.

Feszült lett.

Ideges.

Stresszes.

Határidőket kezdett szabni önmagának, céljainak.

Időkeretbe szorította tevékenységeit.

És ehhez kezdte mérni a sikerét, a kapcsolatait, a nyugalmát, az életét.

A figyelme az időre és az időkeretbe tuszkolt feladataira, vágyaira, céljaira korlátozódott.

Elfelejtett megállni.

Elfelejtett visszavonulni, pihenni.

Elfelejtette megcsodálni a szépet.

Elfelejtette megélni az egyedüllét nyugalmát.

Elfelejtett találkozni.

Elfelejtette megélni az együtt örömét.

Elfelejtette megölelni azt, akit szeret.

Elfelejtett szeretni.

Elfelejt élni.

“Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik?

(…) nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön, és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.

Rájöttem: amit Isten tesz, az minden időre szól.

Ahhoz nem lehet sem hozzátenni, sem semmit elvenni belőle. (…)

Ami van, már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan (…)

Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.”

Prédikátorok könyve 3:9-17