Címke: tanulságos mese

  • A kerek kő

    A kerek kő

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.

    Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.

    • Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

    Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

    • Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!

    Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.

    Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.

    Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?

    • Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

    A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

    • Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.

    Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.

    • Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
    • Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

    Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

    • Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.

    Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

    • No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.

    A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:

    • Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.

    A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

    • Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?

    Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

    A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

    Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

    • Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
    • Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

    Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

    • Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
    • Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.

    Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.

    • Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

    Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

    • Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

    Bezzeg most édes öcsémnek szólította.

    • Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
    • Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
    • Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
    • Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

    Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

    • No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
    • Én is amondó vagyok, feleség.

    Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

    Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:

    • Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
    • Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

    Mondja a gazdag ember:

    • Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
    • Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
    • Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.

    Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.

    No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

    Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

    • Fogjátok meg! – kiáltott a király.

    A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.

    Ha meg nem állt, talán még most is szalad.

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Szalma-mese

    Szalma-mese

    Meseország szélén állt a szalmaviskó. Szalma volt a teteje, ablaka, ajtaja. Benne lakott Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani. Szombat este bűvös magot találtak. A bűvös magot elültették. Óriási tök nőtt belőle. Nőtt, nőtt a tök. Akkora lett, mint a kerítés. Akkora lett, mint a szalmaviskó. Volt öröm, vigasság!

    • Száz forintot is megér! Ezret is! Tízezret is! – ugrálták körbe. Azután leültek a tövibe. Tervezgettek.
    • Veszünk az árából ezüstvárat. Jó!
    • Veszünk az árából táltos lovat! Jó!
    • Veszünk az árából ezüsttálat!
    • Miért tálat? Ezüstibriket veszünk!
    • Miért ibriket? Ezüstkést veszünk!
    • Ezüsttálat!… Ezüstibriket!… Ezüstkést!…

    Estig vitatkoztak. Akkor mérgükben véletlenül megrúgták az óriási tököt. Az óriási tök meg, rissz!, ezer szeletre esett.

    Vége lett az óriási töknek. Vége lett a tervezgetésnek.

    Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani azóta is abban a szalmaviskóban lakik. Szalmán ülnek. Szalmakását eszegetnek.

    Kár volt összeveszni!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

    Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

    Volt egy szegény ember, annak három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbet Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét.

    Elindul a legnagyobbik, Nyakigláb. Találkozott egy öreg emberrel, az elfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

    • Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: – Teríts, teríts asztalkám – és lesz rajta mindenféle!

    Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt s mondja tüstént neki:

    • Teríts, teríts asztalkám!

    Hát, lett azon annyi minden ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett asztallal. Jóllakott, aztán csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek.

    Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

    Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

    No, lássuk! – mondták.

    Mondta ő az asztalnak, hogy – Teríts, teríts asztalkám! – de biz az nem terített. Az egész család meg várta már, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, éhesek maradtak. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

    Elindult most már a második gyerek is, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

    • Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: – Tösszents, tüsszents, csacsikám! – s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz!

    Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet érte. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé és azt mondta neki:

    • Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

    A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

    Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

    Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebbik fiát is, Málészájt.

    Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

    • Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: – Ki a zsákból, furkócskám! – s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

    Málészáj hóna alá vette a furkót és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre már Málészájt is elfutotta a méreg, és elővette a zsákot.

    • Ki a zsákból frukócskám! Verd meg a kocsmárost!

    A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak és csihi-puhi, elkezdte elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

    • Jaj, jaj! Hagyd abba a versét, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

    Málészáj csak nagyot nézett.

    • Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
    • Hát a teríts-asztalt, meg az aranytüsszentő szamarat! – De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ez alatt is. Azt mondta Málészáj:
    • Jó, ha visszaadod az asztalt, meg a szamarat, akkor nem bántalak! Vissza, vissza, furkócskám a zsákba!

    A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

    Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt már mit enni, meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

    (Illyés Gyula)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)

  • Micsoda madár ez?

    Micsoda madár ez?

    Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett… Az emberek a fejüket csóválva mondogatták:

    • Szörnyű ez a Liba!

    Egy alkalommal Liba meglátott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:

    • Tudod, mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.

    Hattyú kicsit gondolkodott az ajánlaton, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.

    Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.

    • Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!

    Megsértődött a Liba, s már épp rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy zacskós csőr!” – gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak:

    • Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!

    Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset formájú farkáért. De végül is sikerült neki.

    A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkikre és semmire nem hasonlított most már a Liba.

    Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát… Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.

    • Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
    • Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: – Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
    • Hát, ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták a libák.

    Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.

    Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábakkal nem tud úszni. Nevetnek a libák:

    • Hahahahaha!

    Liba meg visszakiált nekik:

    • Kukurikuuuú!

    Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem, ott terem a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.

    Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.

    • Köszönöm libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!

    Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.

    És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most már okos és nem irigy liba lett belőle.

    Így szólt az én mesém a Libáról.

    Itt a vége, fuss el véle!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A róka meg a gólya

    A róka meg a gólya

    A róka és a gólya már régóta barátok voltak, s elhatározták, hogy megvendégelik egymást. Először a gólya ment a rókához, s leültek a szépen terített asztalhoz. A gólya azonban egy falatot sem tudott enni, mert a róka lapos tányérba tette a vacsorát.

    – Látom, nem vagy éhes – mondta, s befalta még a gólya ebédjét is.

    Másnap a gólya vendégelte meg a rókát. A lomposfarkú hamarabb ott is volt, mint ahogy megbeszélték. Éhesen ült az asztalhoz, s várta, a finom falatokat. Igen ám, de a gólya hosszú nyakú edényben szolgálta fel az ebédet, s a róka még csak az orra hegyét sem tudta beledugni.

    – Ejnye komám! Kiáltott fel mérgesen. – Hát sajnálod tőlem ezt a kis ételt? Nem tudok én ilyen edényből enni!

    – Én sem tudtam a minap nálad jóllakni! – válaszolt a gólya. – Kölcsönkenyér visszajár!

    Ezen aztán úgy összevesztek, hogy többé egy szót sem szóltak egymáshoz.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Milyen viszonyban volt egymással a gólya meg a róka?
    2. Hogyan vendégelte meg a róka a gólyát?
    3. Milyen tányérban adott neki vacsorát?
    4. Milyen edényből kellett ennie a rókának a gólyánál?
    5. Mi történt a barátságukkal?

    Véleménykérő beszélgetés

    1. Csak akkor nem tud enni a róka egy edényből, ha nem fér bele a szája?
    2. Csak a róka nem tud enni olyan edényből, amibe nem fér bele a szája?
    3. Biztos, hogy nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    4. Miért nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    5. A valóságban is meghívja vendégségbe egymást a róka meg a gólya?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi lehetett az oka annak, hogy a róka nem tudott enni a gólyánál?
    • mi történt, amikor a róka a hosszú nyakú edényben kapott enni a gólyától?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha hosszú nyakú edényben kapunk enni?
    • ha valamilyen edényből nem tudunk enni?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a róka szája belefér a hosszú nyakú edénybe, akkor tud enni belőle. A róka nem tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (nem fért bele a szája az edénybe).
    2. Ha a róka szája nem fér bele a hosszú nyakú edénybe, akkor nem tud enni belőle. A róka szája nem fért bele a hosszú nyakú edénybe, tehát… (nem tudott enni belőle).
    3. Vagy belefér valakinek a szája a hosszú nyakú edénybe, vagy nem tud enni belőle. A gólya tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (belefért a szája az edénybe).
    4. Ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor fér bele a szája az edénybe, és ha nem fér bele a szája az edénybe, akkor nem tud enni belőle. Tehát, ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor… (nem tud enni belőle).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • Az alma

    Az alma

    Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

    • Kárr – kár!

    Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

    • Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.

    Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

    • Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
    • Hát ez meg miféle csoda?

    Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

    • Állj meg, állj meg! – kiáltotta a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
    • Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

    Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

    • Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

    Odarepült hozzájuk a Varjú.

    • Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

    Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

    • Ez az én almám, az enyém!

    Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút… Ekkor lépett oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

    • Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

    Azt felelik neki a veszekedők:

    • Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

    Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

    • Ki találta az almát?
    • Én! – felelte a Nyúl.
    • De ki tépte le a fáról?
    • Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
    • Jól van. De ki kapta el?
    • Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.
    • Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
    • De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
    • Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

    Megint egyszerre kiáltották mind a hárman?

    • Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

    Sündisznócska elvette az almát és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

    • Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

    A másodikat a Varjúnak adta.

    • Ez a tiéd, mert te tépted le.

    A harmadik darabot ő nyelte le.

    • Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

    A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.

    • Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
    • Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.
    • Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

    És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A kis hajó

    A kis hajó

    Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.

    • Fürödjünk meg! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
    • Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
    • Brehe-he-he! – nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek veletek! – És úgy kacagott, hogy majdnem a vízbe fúlt.

    Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, amíg végre kitaláltak valamit. Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat. Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat. És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beültek és elhajókáztak!

    Brekus kidugta a fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol s érheted!

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Hová érkezett Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka séta közben?
    2. Mit akart Brekus?
    3. Mit mondtak neki a többiek?
    4. Miért nevetett Brekus?
    5. Mit talált ki a többi állat?
    6. Miből építették a hajót?
    7. Ki volt a gyorsabb?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor kel át hajóval valaki a vízen, ha nem tud úszni?
    2. Csak hajóval tud átkelni a vízen, aki nem tud úszni?
    3. Mindig hajóval kel át a vízen az, aki nem tud úszni?
    4. Hajó nélkül át tud kelni a vízen az, aki nem tud úszni?
    5. Az úszni nem tudás az oka annak, hogy hajóval kel át valaki a vízen?
    6. A halon és a békán kívül van olyan állat, amelyik tud úszni?
    7. A pipi, az egér, a hangya, a katicabogár tud úszni?
    8. Minden állat meg tud tanulni úszni?
    9. Létezik a valóságban, hogy az állatok hajót építenek?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi lehet az oka annak, ha valaki hajóval közlekedik?
    • mi történik, ha valaki nem tud úszni?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha vízen akarunk közlekedni?
    • ha vízen akarunk közlekedni, és nem tudunk úszni?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha valaki nem tud úszni, akkor csak hajóval tud átkelni a vízen. Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka nem tud úszni, tehát… (csak hajóval tudnak átkelni a vízen).
    2. Ha valaki tud úszni, akkor nem kell hajóval átkelnie a vízen. Kispipinek, Egérkének, Hangyácskának és Katicabogárkának hajóval kell átkelnie a vízen, tehát… (nem tudnak úszni).
    3. Vagy nem tud valaki úszni, vagy nincs szüksége hajóra. Brekusnak nincs szüksége hajóra, tehát… (tud úszni).
    4. Ha valaki nem tud úszni, akkor hajó nélkül nem tud átkelni a vízen, és ha hajó nélkül nem tud átkelni a vízen, akkor hajóra van szüksége. Tehát, ha valaki nem tud úszni, akkor… (hajóra van szüksége).

    (Forrás: Nagy Lajos – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • Okoska-botocska

    Okoska-botocska

    Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

    • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

    De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

    • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
    • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

    Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

    • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

    Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

    • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
    • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

    Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

    • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

    Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

    • Kapd el a botot! De jól markold meg!

    Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

    • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
    • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

    Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

    • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

    A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

    • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

    Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

    • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
    • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
    • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

    Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

    • Állj!

    Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

    • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

    Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

    • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
    • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

    Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

    • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

    Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

    • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

    Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

    • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

    Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

    • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

    Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

    • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
    • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

    Mindent megértett most már a Nyúl.

    • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Tűz van!

    Tűz van!

    Derűs, napos idő volt. Nyuszogó kint hancúrozott a réten. Lóherelevelet csipegetett. A domb fölött egyszerre nagy füstöt látott. Egyenesen felfelé emelkedett, és feketén gomolygott.

    • Tűz van! – riadt fel Nyuszogó. Fülesmackóhoz rohant, aki meg a folyóparton vetett éppen bukfenceket. Mancsával megdörgölte a szemét és a füstre nézett.
    • Itt valami ég! – kiáltotta.
    • Vau-vau! – ugatott fel Bodri, aki nem messze a fűben szunyókált. Siessünk oda oltani!

    Mindhárman az udvarra loholtak. Füles a fejébe húzta Jacek tűzoltósisakját. Bodri befogta magát a kis szekérbe. Nyuszogó pedig egy vödör vizet rakott a szekérbe.

    • Kukurikú! – kürtölte Kiskakas.

    A tűzoltóság robogva elindul. Gördül fel a kis szekér a dombra, feljebb, egyre feljebb. Fenn körülnéznek a derék tűzoltók, hát ott ül a fűben Valenti nagyapó, mesét mond Jaceknek és Zoskának, pipájából pedig vígan eregeti a gomolygó füstöt.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Milyen idő volt?
    2. Hol hancúrozott Nyuszogó?
    3. Honnan jött a füst?
    4. Kihez szaladt Nyuszogó?
    5. Hol volt a Füles?
    6. Hova rohantak együtt?
    7. Hogyan akarták eloltani a tüzet?
    8. Mit láttak a dombtetőn?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor van füst, amikor tűz van?
    2. Ha füst van, akkor mindig van tűz is?
    3. Ha tűz van, akkor mindig van füst is?
    4. Van olyan tűz, ami nem füstöl?
    5. A tűz az oka a füstnek?
    6. Mivel lehet eloltani a tüzet?
    7. Mindig el kell oltani a tüzet?
    8. A víz eloltja a tüzet?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mire szoktunk gondolni, ha füstöt látunk?
    • mit jelezhet a nagy füst?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha füstöt látunk?
    • ha tűz van?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha nagy füst jön valahonnan, akkor ég valami. Nagy füst jött a domb mögül, tehát… (égett valami).
    2. Ha nincs füst, akkor nem ég a tűz. Égett a tűz, tehát… (füst volt).
    3. Vagy nincs füst, vagy ég a tűz. Már nem ég a tűz, tehát… (már nincs füst).
    4. Ha füst van, akkor tűz van, és ha tűz van, akkor az veszélyes lehet. Tehát, ha füst van, akkor az… (veszélyes lehet).

    (Forrás: Nagy Lajos – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)