Címke: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.

Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának fia, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy míg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országot elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.

Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volta, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudtak róla, hogy a világon van.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzták az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany után. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, és fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:

• No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:

• Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
• Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
• Isten neki – mondja az asszony – hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
• Feleség – mondja a kertész – én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.

Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába, s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.

• Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondta a boszorkány nagy kacagva – macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a cipőjét s elkezdett sétálni, perdülni, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.

Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer mikor bálra szépen felkészítette a királynét, lejön a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.

Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiáltott örömében:

• Te leány, talán bizony te vagy a gyöngysirató, a rózsátnevető királykisasszony?

A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűzte udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)