Sír-rí szegény kis cinege: megázott az inge, kerítésre teregeti, gyenge szellő legyezgeti, nap sugára szárítgatja, hogy a cinke felhúzhassa.
(Gazdag Erzsi)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
Kategória: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény
-
Sír-rí szegény kis cinege
-
Az állatok nyelvén tudó juhász
Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket.
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tulnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:
- Segítsél ki, te szegény ember, jótét helyett jót várja; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.
Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya:
- Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?
Azt mondta a szegény ember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyó királya megadta, de egy feltétel alatt, hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.
Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:
- Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!
A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.
Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik annyi pénzük. A juhász azt mondta:
- Ne kérdezd, az Isten adta.
Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kismacskának, hogy mivel ő kisebb s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet?
- Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
- Mindegy, csak mondjad meg! – mondta a felesége.
- Nem lehet! – kötötte magát a juhász.
De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:
- Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt-e!
A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja.
Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:
- Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?
A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.
Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.
Hanem ekkor bement a hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki:
- Ó, te átkozott gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?
De a kakas azt mondta:
- Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd énnekem húsz feleségem van; mégis tudok mindegyiknek parancsolni.
Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.
(Illyés Gyula)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
-
Hólabda
Csing, ling, ling, ling - az utcán csilingel a rakott szán, kocog vele a két ló, szikrázik a szép hó, fiúk labdát gyúrhatnak, piros lányok jujgatnak, - csing, ling, ling, ling - csilingel a rakott szán.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
-
Ősz-elő
Szállj, szállj, ökörnyál, jön az ősz, megy a nyár, - megy a nyár, a nevetős, komolykodva jön az ősz, csillámló derekkel, sárga levelekkel, szőlővel, mosolygóval, fűre koccanó dióval.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Alma
Érik az alma, hajlik a gallya, fűre hajlik, mint egy sátor, sok édes almától. Szedjük, kapjuk, habosra harapjuk, - a többivel mi legyen? holnapra hagyjuk.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Új kenyér
Szőkül a búza, feje földre húzza, - nosza, learatjuk, kévébe kapjuk, kepesorba rakjuk, szekéren behordjuk, asztagba tornyoljuk, cséplőgép kivereti, gőzmalom megőrleti, porzik a liszt, mint a hó, abból sül a friss cipó.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
A prücsök krajcárkája
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeset látott a földön.
- Ugyan, mi lehet ez a fényeske? – kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja s nagyot kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram, teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült! Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan s folyton azt cirpegte: “csak van, akinek van, csak van, akinek van!”
Bezzeg, hogy van, akinek van s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság.
Hanem a jó kedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz.
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kis prücsököt s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Haj, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: “Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!”
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Locska
Fürge patak, licsi-locs, merre-hová iramodsz? Malomkereket forgatok, szomjú madárkát itatok, locsolok tikkadt kerteket, meztelen lurkót fürdetek.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Három kívánság
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
- Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogy jött a tündér.
Hát, az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már meg is született a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdett tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorral is rágyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbászostul.
Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
- Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolábászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg is ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyon kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
- Majd levágjuk – mondta az asszony.
- De én nem engedem – feleselt az ember -, most már ha így van, kívánjuk vissza a lábosba, aztán kész!
- De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
- De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak a vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.
(Illyés Gyula)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Mesemondó blog 