Kategória: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény

  • Népi mondókák – Nagycsoport (1.)

    Népi mondókák – Nagycsoport (1.)

    Egér, egér, adok neked csontfogat,
    Adj te nekem vasfogat!

    Gyí Pápára, pillangóra,
    Onnan megyünk Komáromba,
    Győrbe gyöngyért,
    Komáromba dohányért,
    Szentpéterre kenyérért,
    Adnak ott egy petákért.

    Egyet tojik a fürjecske,
    Rirom, rárom, rárom!
    Rettye, ruttya, szénám, rendem,
    Rendem, rendem, rárom.

    Hátamon a zsákom,
    Zsákomban a mákom.
    Kilyukadt zsákom,
    Kihullott a mákom.
    Aki szánja károm,
    Szedje össze mákom!

    Hova tegyem a sapkát,
    hogy megleljem reggel,
    reggel,
    mikor a nap felkel?
    Tedd ide, tedd oda,
    tedd az ágy lábára,
    ott megleled reggel,
    mikor a nap felkel.

    Eső, eső, ess eső
    Fűbe, fába
    Búza bokorjába;
    Olyan legyen az én hajam,
    Mint a csikó farka;
    Még annál is hosszabb,
    Mint a Duna hossza;
    Még annál is hosszabb,
    Mint a világ hossza.

    Adjon isten füvet, fát,
    Tele pincét, kamarát,
    Sok örömet e házban,
    Boldogságot hazánkban
    Ebben az új évben.
    Elmondanám. Nincs bundám,
    Mert nem hagyott nagypapám.

    Bort, búzát, barackot,
    Kurta farkú malacot,
    Szekerünknek kereket,
    Poharunknak feneket:
    Hadd ihassunk eleget!

    Ez újév reggelén minden jót kívánok,
    ahová csak nézel, nyíljanak virágok!
    Még a hó felett is virág nyiladozzon,
    dalos madár zengjen minden rózsabokron!
    Minden szép, minden jó legyen mindig bőven,
    szálljon áldás rátok ebben az új évben!

    Újesztendő vígságszerző
    Most kezd újulni,
    Újuláskor víg örömet
    Most kezd hirdetni.

    Új napokkal, bor-búzával
    Látogass minket,
    Mi is néked úgy szentelünk
    Víg esztendőket.

    (Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Népi mondókák – Középső csoport (2.)

    Népi mondókák – Középső csoport (2.)

    Süssünk, süssünk pogácsát,
    ide veled, liszteszsák!
    Hol a tojás meg a vaj?
    Tejfelünk nincs, az is baj.
    A kemence meleg már,
    belévetjük ugyebár?

    Réce, ruca, vadliba,
    Jöjjenek a lagziba,
    Kést, kanált hozzanak,
    Hogy éhen ne haljanak.
    Ha jönnek, lesznek,
    Ha hoznak, esznek.

    Jákóbnak volt hat fia,
    Mind a hat csizmadia;
    Simi, Samu, Sámuel,
    Dini, Dani, Dániel!

    Bort, búzát, békességet,
    Fát, füvet, feleséget,
    Diót, disznót, derelyét,
    Pénzt, paripát, pecsenyét.

    Minapában itt járék,
    Egy szép rózsafát láték.
    Ki akar száradni:
    Szabad-e megöntözni?

    Ma jöttem egy tojásért,
    Holnap jövök leányért.
    Ha nem adnak tojáskát,
    Ülü vigye tyúkocskát!

    E háznak van egy rózsája,
    Rózsának van bimbója,
    Én a bimbót megöntözöm,
    A tojáskát megköszönöm.

    Komatálat kaptam,
    Fel is aranyoztam.
    Koma küldi komának,
    Koma váltsa magának.

    Luca, Luca, kity-koty, kity-koty,
    Gelegenye kettő, három.
    Száras körtét várom!
    Ha nem adnak hurkát,
    Elviszem a Julcsát!

    Orosházán volt egy bolt,
    Abban mindenféle volt:
    Toll, tinta, papiros.
    Eredj ki te, kis Lajos!

    A sámsoni piacon
    Almát árul egy asszony,
    Gyere, pajtás, vegyük meg;
    Ketten vagyunk, együk meg!

    Örök harag,
    Csutadarab,
    Míg a kutya Meg nem harap!

    Négy lába van mégsem jár,
    Jó rajta a teli tál.

    Huzzad, huzzad magadat
    én is húzom magamat,
    szél fújja szoknyámat,
    lobogtatja ruhámat,
    hopp!

    (Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Népi mondókák – Középső csoport (1.)

    Népi mondókák – Középső csoport (1.)

    Tente baba, tente,
    a szemedet, hunyd be,
    aludj ringó-bingó,
    pici rózsabimbó.
    Alszik az ibolya,
    csicsija bubuja.

    Ence, Bence, kis medence,
    kis medence a Velence;
    ne búsuljunk semmit, Vince,
    tele van az icce, pince.

    Dombon törik a diót,
    Rajta, vissza, mogyorót,
    Tessék kérem megbecsülni,
    És a földre lecsücsülni,
    Csücs!

    Kocsit, kocsit, komámasszony,
    lovat, lovat, sógorasszony!
    Szél fujja a pántlikámat,
    lobogtatja a szoknyámat!

    - Hogy a csibe, hogy?
    Hát az ára hogy?
    - Mit kérdezi, mi az ára?
    Belévágom a markába!

    Tücsök koma, gyere ki!
    Szalmaszálon húzlak ki.
    Házad előtt megsüllyedtem,
    Hat ökröddel vontass ki!

    Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
    Ne félj tőlem, nincs puskám!
    Van ám nékem egyebem:
    Zöld káposztalevelem.

    Mit mond a fecske?
    Kicsinek kicsit,
    Nagynak, nagyot;
    Mert ha kicsike, kéred a nagyot,
    Kitekerintem a nyakadat!

    Szebb a páva, mint a pulyka,
    Szebb, szebb, szebb.
    Mert a pulyka maszatos
    És a páva aranyos!

    Kecske van a kertbe,
    A káposztát megette.
    Siess, kecske, ugorj ki,
    Jön a gazda megfogni!

    - Hosszú lábú gólya bácsi
    Mit akar kend vacsorálni?
    - Békahúst, bre-ke-ke,
    Ejnye, bizony, jólesne!
    - Tessék hát belőle! -
    Mind elugrik előle.

    Itt van egy kis kertecske,
    benne van egy kis kutacska,
    abból iszik a kis nyulacska.
    Keresi, keresi az ajtót,
    itt nem kapja,
    itt megkapja,
    fut, fut oda,
    mák, mák, mák!

    (Forrás: Bauer Gabriella - Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény - Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
  • Népi mondókák – Kiscsoport (3.)

    Népi mondókák – Kiscsoport (3.)

    Koma küldi komának,
    Koma váltson magának.
    Ha nem váltja magának
    Visszahívom komának.

    Vessző, vessző, vesszőcske,
    Készen van a fejecske,
    Kicsi nyaka,
    Nagy a hasa
    Készen van a
    Törökbasa.

    Jöjj be hozzám, szép madárka
    nem zárlak én kalitkába;
    mikor akarsz, elröpülhetsz,
    ha kedved lesz, visszajöhetsz.

    Bölömbika, nagyapó,
    Adsz-e tejet nagyanyó?
    Nem adhatok, mert nem jó,
    Belehullott a pondró.

    Bibibci Panna,
    Rákezdi Vince,
    Akit ér, akit ér,
    Majd elviszi a nagy szél.

    Egy, kettő, három, négy,
    Kicsi bótos, hova mégy?
    Debrecenbe pipáért,
    Kolozsvárra leányért.

    Vízben élek, brekegek.
    Szeretnek a gyerekek. (Béka)

    Fényes szőrű, hosszú farkú.
    Ne húzd meg, mert hegyes karmú. (Cica)

    Reggel, délben mondja bú,
    Széna nélkül szomorú. (Boci)

    (Forrás: Bauer Gabriella - Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény - Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
  • Népi mondókák – Kiscsoport (2.)

    Népi mondókák – Kiscsoport (2.)

    Aludj, baba, aludjál!
    Feljött már a csillag;
    Aranyos kis bárány
    Hazafelé ballag.

    Csicsija, babája!
    Nincs itthon papája:
    Elment a vásárba,
    Vesz neki szalagot,
    Sallangos kalapot,
    Csicsija, babája.

    Szita, szita, szűrő szita,
    Ma szitálok, holnap sütök,
    Neked egy kis cipót sütök.
    Megvajazom, megzsírozom,
    Mégis neked adom.

    Cin-cin cinege,
    Orra hegyén a begye.

    Hess kakas,
    ne matass,
    egyen meg a fazekas!

    Kicsi járom, kis ökör,
    Most fogják be először,
    Most fogják be először,
    Még ma mindent összetör.

    Csigabiga, gyere ki!
    Ég a házad ideki.
    Ha nem hiszed, gyere ki,
    Majd meglátod ideki.

    Fogd meg, cica, az egeret!
    Ha megfogtad, megeheted!
    Huncut a macska!
    Szaladj tőle, mert utolér, Mariska!

    Lepke, lepke, szállj le!
    Szállj le a kezemre!
    Mézem is van, cukrom is,
    Válogathatsz benne.

    Egy, kettő, három négy:
    Kis őzike hová mégy?
    Sem erdőbe, sem rétre:
    A szép tavasz elébe!

    Nincs okosabb, mint a lúd,
    Télbe, nyárba gyalogút;
    Hopp a jégen mezítláb,
    Úgy kímélik a csizmát.

    Kicsi vagyok, székre állok,
    onnét egy nagyot kiáltok,
    hogy mindnyájan meghalljátok:
    Boldog újévet kívánok!

    Ákom-bákom, berkenye:
    Szagos húsvét reggele.
    Leöntjük a virágot.
    Visszük már a kalácsot.

    Én kicsike vagyok,
    A fogaim nagyok.
    Adjanak egy kalácsot,
    Hogy harapjak nagyot!

    Ajtó megett állok,
    Piros tojást várok,
    Ha párját nem adják.
    Estig is itt állok!

    (Forrás: Bauer Gabriella - Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény - Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
  • Népi mondókák – Kiscsoport (1.)

    Népi mondókák – Kiscsoport (1.)

    Ez elmegy cseresznyét szedni,
    ez felmászik a fára,
    ez megrázza,
    ez felszedi,
    ez a kicsi mind mind megeszi.

    Kerekecske, dombocska,
    Itt szalad a nyulacska!
    Erre megyen, itt megáll,
    Itt egy körutat csinál.
    Itt buvik, ide be:
    Kicsi gyermek keblibe.

    Gyi Bárányra, Besztercére,
    borsos, borsos pecsenyére!

    Tekerem, tekerem, tekerem az orsót,
    töröm, töröm, töröm a borsót.

    Keringeli borsó,
    Eltörött a kis korsó,
    Másikat kell venni,
    Azt is el kell törni.

    Levendula ágastul.
    Ugorj egyet párostul!
    Azért adtam egyszer meggyet,
    Hogy velem is ugorj egyet!

    Süti, süti pogácsát
    Apának, anyának;
    Tejbe, vajba az apjának,
    Sóba, vízbe a dadának.

    - Cicurka,
    Macurka,
    Mit főztél?
    - Káposztát.
    - Hová tetted?
    - A kis pócra.
    Odament a
    Kis cica,
    Elszaladt vele.
    (Megcsiklandják:)
    Erre, erre, erre,
    Erre szaladt, erre!

    Jár a baba, jár
    Mint a kis király
    Szedegeti a lábát,
    Koptatja a bocskorát

    Cini-cini, muzsika,
    táncol a kis Zsuzsika,
    jobbra dül, meg balra dül,
    tücsök koma hegedül.

    Tente, baba, tente!
    Itt van már az este;
    Köszöngetnek szépen
    Csillagok az égen.

    Este van már, alkonyul,
    Nyuszi füle lekonyul,
    Dorombol a kis cica,
    Aludj te is, Marika!

    (Forrás: Bauer Gabriella - Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény - Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
  • A három pillangó

    A három pillangó

    Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

    De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

    – Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

    – Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

    Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

    – Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

    És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

    – Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

     De a tulipán így felelt:

    – A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

    Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

    – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

    A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

    – Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

    Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

    – Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

    De a tulipán így felelt:

    – A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

    Erre a fehér pillangó így felelt:

    – Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

    A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

    – Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

    – Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

    De a szívtelen tulipán így felelt.

    – A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

    – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

    Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

    – Süss fel nap, süss fel nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! – könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította. S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

    (Jékely Zoltán)

  • A háromágú tölgyfa tündére

    A háromágú tölgyfa tündére

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

    – Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

    Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

    – Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

    Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

    – Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd. Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

    – Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

    El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

    – Jaj, vizet, mert megfulladok!

    Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

    – No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

    Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen. Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

    – No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz. Elmentek ketten, megtalálták a forrást. – Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább. Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

    – No, most vágd le ezt a szép tölgyágat. Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

    – Vizet, vizet, mert megfúlok! A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak.

    Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

    – No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

    Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

    – Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

    Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

    Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki. Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt.

    Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára. Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt. Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

    – Én itthagytam – mondja a kis nyúl – a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára. No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

    – Szállj le onnan, öltözzél fel! Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

    – Ó, lelkem, kedvesem – mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat. Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban. A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

    – Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam – mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja. A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

    – Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát! Mondta is hát a királyné a királynak:

    – Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

    Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette. A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

    – Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

    Úgy is volt. Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak. Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába. No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába.

    Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

    – No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

    A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

    – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal… – És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!” Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak. 

    (Illyés Gyula)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)