Megyek, megyek, mendegélek, kerek erdőn keresgélek: vackort, vadrózsát, virágszagú szamócát, nagykalapos gombát, de nem a bolondját!
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Kategória: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény
-
Keresgélő
-
A rózsátnevető királykisasszony
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.
Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának fia, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy míg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országot elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volta, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudtak róla, hogy a világon van.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzták az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany után. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, és fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:
- No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
- Isten neki – mondja az asszony – hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
- Feleség – mondja a kertész – én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.
- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondta a boszorkány nagy kacagva – macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a cipőjét s elkezdett sétálni, perdülni, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer mikor bálra szépen felkészítette a királynét, lejön a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.
Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiáltott örömében:
- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngysirató, a rózsátnevető királykisasszony?
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűzte udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Májusi dicsérő
Május, mosolygó, békák torkát megoldó, gyöngyvirág-nyitogató, cserebogár, zugató, - röptetsz madarat, meghozod a nyarat, pölyhös fecskét, hólyagos cseresnyét.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
-
Csali mese
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, nézze, egy kulcsot találtam!
- Az ám, egy kulcs, – mondja a szegény ember. – Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
Na, annyiban maradtak. Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is!
Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurtafarkú egerecske.
Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
-
Májusi dicsérő
Május, mosolygó, békák torkát megoldó, gyöngyvirág-nyitogató, cserebogár, zúgató, - röptetsz madarat, meghozod a nyarat, pölyhös fecskét, hólyagos cseresnyét.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)
-
Furulyás Palkó
Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak egy fia: Palkó volt a neve. Nagy szegénységben éltek: mikor volt egyenek, mikor nem. Nem volt egyebük, csak egy kidőlt-bedőlt falu házuk, meg egy kertjük. Azt mondja egyszer Palkó az anyjának:
- Édesanyám, én nem éhezem itthon többet, elmegyek szolgálni, addig haza sem jövök, amíg legalább egy borjút nem szolgálok. A kertünkben majd felnövekedik, s lesz legalább egy kicsi gazdaságunk.
Elmegy Palkó szolgálatba, odavan egy esztendeig, szolgál egy borjút. Aztán megint elmegy szolgálatba s megint szolgál egy borjat. A harmadik esztendőben is, a negyedik esztendőben is szolgált egy-egy borjat. Volt már négy borjú, de kicsi volt a kert és kevés széna termett benne, nem volt mivel tartsák a borjakat. Ő bizony, gondolja magában, vásárra hajtja mind a négyet s eladja. El is indul a négy borjúval, de amint az úton menne, szembejő vele egy ősz öregember, s azt mondja neki:
- Te, legény, van nekem egy szépen szóló furulyám, neked adom, ha egy borjat adsz érte.
- Ugyan, mit gondol bátyámuram, csak nem adhatok egy borjat egy furulyáért.
- Csak adjad, ne félj, nem olyan akármilyen furulya ez, mint a többi. Majd meglátod, hogy nagy hasznát veszed még ennek.
Isten neki, gondolja magában Palkó s odaad egy borjat a furulyáért. Azzal tovább megy. De még egy puskalövésnyire sem mehetett, megint elejébe kerekedik az az ősz öregember s azt mondja neki:
- Te, legény, adj még egy borjat, s nézd, ezt az egeret neked adom érte.
Nagyot kacag Palkó:
- Hát, hogy adnék én borjat egy egérérét, mit gondol, bátyámuram? Van otthon egér elég, mindig bosszankodik az én édesanyám miattuk.
- Jó, jó, de ez nem olyan egér, mint a többi.
Addig beszél az öregember, hogy Palkó odaad egy borjat az egérért. Most már két borjúval ment a város felé, de hogy, hogy nem, az égből esett-e le, vagy a földből bújt ki, megint csak eléje állott az ősz öregember, s azt mondta neki:
- Te legény, van nekem egy futóbogaram, ez csak az igazi. Neked adom, ha egy borjat adsz érte.
- Nem adom én – mondta Palkó – nem bolondultam meg. Elég bolond voltam, hogy két borjat már odaadtam egy furulyáért, meg egy egéréért.
- Mondom neked, hogy adj egy borjat ezért a futóbogárért, mert bizony nagy hasznát veszed.
Mit gondolt, mit nem Palkó, odaadta a harmadik borjat is. Ment az egy borjúval, hajtotta nagy búsan a város felé. Mindegyre vissza akart fordulni, hogyha találkozhatnék valahogy azzal az öregemberrel, mert erősen megbánta a vásárt. Na, nem kellett, hogy visszaforduljon, mert amint nagy búsan mendegélt, tűnődött magában, csak elejébe kerül az ősz öregember s azt mondja neki:
- Hallod-e fiam? Add nekem ezt a borjat is, adok érette egy zacskót.
- Nem adom én – mondta Palkó – bár a többit se adtam volna. Nem tudom, hogy kerülök az anyám szeme elé.
- Csak add ide azt a borjat. Ne búsúlj semmit. Nem akármilyen zacskó ez. Tudd meg, hogy ebbe a zacskóba álom van kötve. Csak mondanod kell neki, hogy hány órát akarsz aludni, s annyit alszol, s ha mást akarsz elaltatni, azt is elaltathatod, csak szólj a zacskónak.
Azt gondolja Palkó:
- Ha már így van, minek menjek egy borjúval a vásárra. Legyen az öregé a negyedik borjú is.
Mikor a negyedik borjút is átaladta az öregembernek, azt mondta ez:
- No, fiam, most menj haza. Otthon nem lesz maradásod, az édesanyád addig ver, amíg valaki ki nem szabadít a keze közül. De ha kiszabadultál, szaladj, amerre a szemed lát, s kiáltsd vissza az édesanyádnak:
- Isten áldja meg, édesanyám, addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!
Hiszen volt nemulass, mikor Palkó hazaért. Kérdezte az anyja:
- Eladtad a borjúkat, fiam?
- El, édesanyám, el.
- Hát hol a pénz?
- Nem pénzért adtam, édesanyám, hanem ezekért ni. – S előhúzta a tarisznyájából a furulyát, az egeret, a futóbogarat s az álomzacskót.
Haj, mérgelődött az özvegyasszony! Kapott egy husángot, ütötte Palkót ahol találta, s ha által nem szalad a szomszédasszony, s ki nem szabadítja a keze közül, bizony mondom, hogy holtra veri.
Szaladott Palkó, amerre a szeme látott, de visszakiáltott az anyjának:
- Isten áldja meg, édesanyám. Addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!
Ment, mendegélt Palkó, hetedhétország ellen, az óperenciás tengeren túl, ahol a kis kúrtafarkú malac túr, s ért egy nagy városba. Abban a városban lakott a király. Ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya, de ennek a leánynak nagy betegsége volt. Olyan bánat nehezedett a szívére, hogy senki meg nem tudta nevettetni, s nem jött álom a szemére sem éjjel, sem nappal.
A király éppen akkor hirdettette ki az egész országban, hogy annak adja a leányát és egész országát, aki a leányát megnevetteti, s olyan orvosságot ad neki, hogy mikor elkövetkezik a rendes ideje, tudjon aludni. Bezzeg jöttek a mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, mind szerencsét próbáltak. De a királykisasszonyt sem megnevettetni, sem elaltatni nem tudták.
Megy Palkó is a király udvarába, s jelenti, hogy ő is szerencsét próbál. Csak üljön a királykisasszony a palota tornácára, s majd az udvaron mutat valamit.
Kiül a királykisasszony a tornácba, kiül a király is, a felesége is, összegyűltek mind az udvarbéliek is, hadd lássák, mit tud ez a szegény legény. Akkor Palkó kivette a tarisznyájából az egeret s a futóbogarat, szépen letette a földre. Aztán fújni kezdte szépen szóló furulyáját, s hát halljatok csudát, az egér derékon kapta a futóbogarat, s járták a táncot, hogy csak úgy porzott az udvar. De uram, istenem, akkorát kacagott a királykisasszony, hogy a kacagástól csengett a palota. Kacagott a király is, a felesége is, kacagott az udvar népe is.
- No, fiam – mondta a király – megkacagtattad a leányomat, most még csak altasd el.
Azt mondta Palkó:
- Csak vigyék be, felséges királyom, a királykisasszonyt a szobájába, fektessék le az ágyába s majd meglátják, hogy mindjárt elalszik.
Mikor a királykisasszonyt lefektették, Palkó bedugta fejét a tarisznyába, s szólt a zacskónak:
- Aludjék a királykisasszony holnap reggel nyolc óráig.
Abban a pillanatban bekoppant a királykisasszony szeme s aludott édesen másnap reggel nyolc óráig.
Aközben felöltöztették Palkót drága szép bíborvörös gúnyába, s amint a királykisasszony fölébredett, mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s az öreg király átaladta a leánya kezével Palkónak az országot is.
Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények és leányok.
Lakodalom után Palkó elment az édesanyja után, s hatlovas hintón a palotába hozta. Sóra, fára nem volt többet gondja.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)
-
Eke-kísérő
Szántás, szaporodj, friss föld, fodrosodj, - eke nyomán mély barázda, sereg varjú bogarássza, meg egy kis bicegő barázdabillegető.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)
-
A só
Volt egyszer egy öreg király s ennek három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
- Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a hűs szellőt.
- No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez – mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király – kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak annyira szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában s kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél s egy szós sem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:
- H! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt a királykisasszony s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngéden megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt, múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igazán firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
- Lelkem uram – mondja a királyné – én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van – mondta a király – majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta ebédre. Hát, el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótlan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjába, de vissza is vihették, mert a vénkirály csak megnyalintotta s bele sem harapott, olyan cudar sótlan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király kisebbik leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
-
Eke-kísérő
Szántás, szaporodj, friss föld, fodrosodj, - eke nyomán mély barázda, sereg varjú bogarássza, meg egy kis bicegő barázdabillegető.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Mesemondó blog 