Ment a szappan…

Ment a szappan vándorútra.
Kiszökött a kocsiútra.

Rálépett a kerek kőre:
a kő meg is tisztult tőle.

Rálépett az öreg hídra:
hadd legyen a híd is tiszta.

Ment a szappan vándorútra.
Rátalálta a mohos kútra.

Kút káváját megmosdatta,
vödrét fényesre súrolta.

Nyakon csípett három varjút
meg egy mocskos vándorkandúrt.

Mind a négyet megmosdatta,
hátát végigcsutakolta.

Kicsurgatott három felhőt,
míg megmosott három erdőt.

Elpocsékolt három tengert,
s megfürdetett egy szál embert.

Felmászott a hegytetőre:
le is mosta egykettőre.

Elkapta a teliholdat:
- Öreg lavór! kisúrollak! - 

Gurult tovább az égboltra.
Most is látszik fényes csíkja.

Ment a szappan vándorútra,
gurult, gurult a Tejútra.

Nekifogott, felsikálta;
vége legyen, alig várta.

Mire a munkával kész lett,
elkopott a kefekészlet.

- Elvégeztem, valahára!
Kirándulok messzi tájra!

Felült a Göncölszekérre,
s elment a világ végére.

Világ végén semmi ágon
semmi csíz ült, éppen három.

Semmi macska őket csalva,
semmi száját meg-megnyalta.

Semmi réten semmi hóban
egerészett semmi róka.

- Ennyi semmit még ki látott?
Bejárhatok öt világot,

s ennyi semmit nem találok!
- szólt a szappan. - Hopp! Megállok! -

Semmi szalmaszálat kért ott,
s fújt egy szappanbuborékot.

Beleült és hazahajtott. 
Vándorútja eddig tartott.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)