Mesemondó blog

Címke: tréfás mese

  • Az időjós

    Az időjós

    Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható. A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt:
    – A Nap sugarának rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
    A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége.
    Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, és harsányan hármat ordított.
    – Mit hirdet a szamarad? – kérdezte tréfásan a király a juhászt.
    – Amikor ilyenformán ordít, mindig eső lesz – felelte a juhász.
    Mátyás a csillagászhoz fordult:
    – Hallod-e te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz?
    A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott köröskörül az ég alján, s így szólt:
    – A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
    Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy fél órát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép, nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:
    – A csillagász a szamár, a szamár a csillagász.
    Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna.

    (Népmese)

  • A boldog család

    A boldog család

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást. Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiábavaló volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi. Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

    – Egy pár szép sárga csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak. A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát. A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.   

    – Mit csinálsz jó ember? – kérdezte tőle.   

    – Csak szántogatok! – felelte a férfi.   

    – Nem éheztél még meg?   

    – Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.   A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére s gyorsan berepült, a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.   

    – Mit csinálsz jó asszony? – kérdezte tőle.   

    – Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.   

    – Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Meg egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

    Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak.   Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután. A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.  

    – Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.  

    – Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!  

    – Hihi-hihi! – nevetett fel éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most nézegeti magát bennük a tükörben. Elsötétült a világ a boldog ember előtt. Ilyent mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett. Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet. Felrakta az ekét a szekérre és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta. Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.  

    – Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög is megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld. Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, hogy miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony bele is dobta a kemencébe a kendőt, meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

  • A holló meg a róka

    A holló meg a róka

    Holló úr ült a fatetőn
    Csőrébe sajt volt, jókora,
    S kit a jóillat csalt oda,
    A róka szólt hízelkedőn:
    “Á, jónapot, te drága holló!
    Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
    Nem tódítok, de hogyha hangod
    Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
    Akkor a madarak között első a rangod.”
    A holló erre rendkívül örül,
    Torkán egy hangot köszörül,
    Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
    A róka felveszi és egyre hajtja.
    “A hizelgő, akármi fajta,
    Azokból él, akiknek hízeleg:
    Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
    A holló ámul, pironkodva, végre
    Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

    (La Fontaine meséje Kosztolányi Dezső fordításában)

  • A három nyúl

    A három nyúl

    Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdõ közepében három nyulak összeültek, selyemfûre települtek, ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig, amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek, egy szarka felettük szállott, s így kiáltott:

    – Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak.

    – Úgy, úgy, bizony, mint az urak – feleltek a három nyulak. – Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk.

    Csacsi szarka nem elhitte?! Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott:

    – Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körben. Összebújva tanácskoznak… Jaj, mekkora nyulak voltak! Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk. Hát még mirõl beszélgetnek? Hogy eztán csak rókát esznek!

    Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka. Futott ki az erdõszélre, csak mielõbb odaérne. Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas szaladt:

    – Szaladj te is, komám, farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass! Az erdõ közepén jártam, most is borsódzik a hátam, sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt és akkora, fél méter is volt egy foga. Hát még mirõl beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek!

    No hiszen, egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett. Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve, a medve így szólongatta:

    – Hova szaladsz, farkas koma?

    – Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdõ közepén jártam, jaj, mit láttam, jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Hát még mirõl beszélgettek? Hogy eztán csak medvét esznek!

    Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve. Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdõszélre, szomszéd erdõ közepébe. (…) Ezalatt a nyusziházban, fûszálakból vetett ágyban három nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben…

    (Zelk Zoltán)

  • A három bolond lány

    A három bolond lány

    Volt egyszer egy ember, annak volt három lánya meg egy fia. Aratáskor a legény meg a két kisebbik lány kiment a mezőre, a nagyobbikat meg otthon hagyták, hogy főzzön és majd vigye utánuk az ebédet.

    Na, de a nagylány azt gondolta magában, még korán van, ráér a főzéssel, inkább átmegy a szomszédasszonyhoz beszélgetni. Át is ment, csak akkor ijedt meg, amikor látta, már nagyon fönt jár a nap. Hazaszaladt, föltette az ételt, s rakta a tüzet nyakra-főre. Mikor már jól főtt az ebéd, eszébe jutott, hogy még valamit még nem mondott el a szomszédasszonynak. Megint átment hozzá. Hát amikor visszajött, látta ám, hogy kozmás lett a bableves. Nagyot kiáltott, s lekapta a fazekat a tűzről, hogy a levest majd kiönti és főz helyette másikat. Félt, hogy a bátyja megszidja, ha kozmás ételt visz neki. Amikor éppen öntötte a levest a moslékba, a háta mögött egyet bőgött egy borjú. Azt gondolta a lány, a borjú most elmegy a faluba s elmondja, hogy ő odaégette a bablevest, s akkor nem megy férjhez soha. Megfogta a borjút, s nem törődött többet az ebéddel.

    Eljött a dél. Odakint már várták az ételt, de hogy nem vitte senki, a legény a nagyobbik lányt hazaküldte, nézze meg, mi van otthon. A lánynak a nénje elmondta, mi történt vele, meg hogy a borjút miért nem ereszti el. Hát a másik lánynak se kellett több, odaállt ő is, s segített fogni a borjút. Azok meg odakint várhattak.

    Egy idő múlva azt mondja a legény a másik lánynak:

    – Eridj már haza te is, mert ma nem ebédelünk!

    Hazament a legkisebb lány is, de az is otthon ragadt a borjút fogni s meg se mozdult. Végre rászánta magát a legény és hazament, hogy lássa, mi van a lányokkal. Kérdezi tőlük:

    – Na, ti három istenverték, mit csináltok itt?

    A lányok elmondták, minek fogják a borjút. Haragudott a legény, s odakiáltott:

    – Mind a hármatokat világgá zavarlak!

    A lányok kétségbeeseve könyörögtek neki, inkább fogja ő is a borjút. Ahogyan a legény ezt hallotta, megfordult s elindult a kapu felé. Onnan még visszaszólt:

    – Hát én most elmegyek országot-világot próbálni. Ha még olyan három bolondot találok, mint ti vagytok, akkor jó. De ha nem, elkergetlek benneteket.

    Azzal a legény elment világnak.

    Beér egy faluba, látja, hogy egy kotlós körül ott a sok csibe, egy öregassszony meg üti-vágja a kotlóst. Odaszól:

    – Hé, öreganyám! Minek bántja azt a kotlóst?

    Azt mondja az öregasszony:

    – Hát azért, mert nem szoptatja a csirkéket!

    – Azért nem kell a kotlóst agyonverni. Van-e kásája?

    – Van – felelte az asszony.

    – Náhát, akkor főzze meg s adja a csirkéknek.

    Az asszony úgy is tett. Mikor kiszórta a főtt kását, látja, hogy a kotlós tüsténét hívogatja a csirkéket a kására. Többet nem is bántotta.

    Akkor a legény továbbment. A harmadik faluban éppen házat építettek Odaköszön nekik:

    – Jó munkát!

    Azok visszaszólnak:

    – Nincs itt jó munka! Már két éve építjük ezt a házat, de van itt egy kis gerenda, húzzuk, húzzuk kétfelé, hogy olyan hosszú legyen, mint a többi, de csak nem nyúik meg.

    A legény ekkor elővett egy másik gerendát, hozzátoldotta a kis gerendához, s mindjárt jó lett.

    Azzal ment tovább. Alkonyodáskor beért egy faluba s látta, hogy az egyik udvarban sok nép áll, kezükben mindenféle ringy-rongy, s hadonásznak vele.

    – Hát maguk meg mit csinálnak itt? – kérdezi tőlük.

    Azt feleli az egyik asszony:

    – Talán nem látja? Fölhajtjuk a legyeket a padlásra.

    – Aztán minek?

    – Csak azért, mert nagyon elszaporodtak, s bántják az állatokat.

    – Azokat ugyan hiába hajtják, úgyis megint lejönnek.

    Azt mondja egy másik asszony:

    – Lejönnének, ha tudnának. Csakhogy mi elvesszük ám a létrát.

    Akkor a legény egy szót sem szólt, sarkon fordult, ment haza. Otthon a lányoknak elmondta, hogy maradhatnak, mert látott már több bolondot is, nemcsak őket.

    Örültek a lányok, de hiába örültek, mert azért eljárt a hírük, és nem mentek férjhez soha.

    Ha férjhez mentek volna, akkor talán ez a mese is tovább tartott volna.

    (népmese)

  • Nagyhatalmú Sündisznócska

    Nagyhatalmú Sündisznócska

    Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:

    – Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.

    S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

    – Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

    Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!

    Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.

    – Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.

    Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.

    – Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

    – Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

    De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:

    – Hová lett, hová lett?

    Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

    – Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.

    – No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

    – Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

    – Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.

    No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.

    – Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.

    Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:

    – Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

    – No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

    – Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

    Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!

    A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

    – Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

    – Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.

    Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:

    – Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.

    Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

    – Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.

    – No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

    Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

    – Fusson, akinek az élete kedves!

    No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

    Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:

    – No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

    Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

    Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.

    (Móra Ferenc)