Egyszer a burkus király meglátogatta Mátyás királyt. Mint pajtások köszöntötték egymást, azután azt mondta a burkus király: – Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van. – Igaz – mondja Mátyás -, van nekem a juhaim között egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom is, aki sohasem hazudik. Mondja erre a burkus király: – Én megmutatom, hogy mégis hazudik! – De – feleli Mátyás király – nem hazudik az, olyan aztán nincs! – Majd megmutatom én! Megcsalom úgy, hogy muszáj neki hazudnia! – Fogadok akármibe, hogy nem hazudik – mondja Mátyás király. – Fele országomat odaadom, hogyha elveszítem a fogadást. – Én meg odaadom a fele országomat akkor, ha nem hazudik! – mondja végül a burkus király. Kezet fognak, azzal jóéjszakát mondanak, és ki-ki megy szállására. Ott a burkus király felöltözik a parasztruhába, és rögtön kimegy a tanyára a juhászhoz. Köszönti, mire az visszaköszön. – Isten hozta, király uram! – Honnan ismersz te engemet? – Megismerem a szaván, hogy maga a király – feleli a juhász. Azt mondja erre a burkus király: – Adok neked sok pénzt és hat lovat ráadásul, csak add nekem az aranyszőrű bárányt! – Jaj – mondja a juhász -, a világért sem adom, mert felakasztana érte a király. Még több pénzt ígért neki a burkus király, de a juhász nem áll kötélnek. Hazamegy nagy búsan a burkus király, és csak búsul, búsul. Ott volt a lánya is. – Ne búsuljon, édesapám, elmegyek én ahhoz a juhászhoz, majd én megcsalom. Úgy is lett. Vitt magával egy láda színaranyat meg egy üveg bort. A juhász azt mondta, nem hiányzik a pénz. Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig-addig beszélt, incselkedett a lány, hogy végül megitták az üveg bort. A bortól olyan kedve kerekedett a juhásznak, hogy megígérte a királylánynak, odaadja neki a bárányt, ha feleségül megy hozzá. Soká szabódott a lány, végül beleegyezett. Azt mondja erre a juhásznak: – Nyúzd meg a bárányt, a húsát edd meg, a bőrét meg add nekem! Így is lett. A juhász megnyúzta az aranyszőrű bárányt, a királylány pedig nagy örömmel vitte az apjának a bárány bőrét. Örvendezett is a burkus király, hogy a lánya így meg tudta csalni a juhászt. Eljött a reggel. Búsult erősen a juhász, mit mondjon a királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány nincs többé. Elindult a királyi palotába. Útközben többször is elpróbálta, mit hazudik majd, ha a király szeme elé kerül. Beleszúrta botját egy egérlyukba, rátette a kalapját, elhátrált tőle, aztán újra feléje ment, s elváltoztatott hangon így kezdett beszélni: – Mi újság, szolgám, kinn a tanyán? – Ott semmi különös, csak az hogy az aranyszőrű bárány elveszett, megette a farkas! Mikor ezt a hazugságot kimondta, megijedt. – Hazudsz – folytatta a király hangján -, akkor a többit is megette volna! A juhász erre kivette botját az egérlyukból, és búsan ballagott a király palotája felé. Ismét talált egy egérlyukat, abba is beletette a botját, rá a kalapját, felköszöntötte, és elmondta az újabb mondókáját. – Mi hír a tanyán? – Az aranyszőrű bárány beledöglött a kútba. – Hazudsz, mert akkor a többi is beledöglött volna! Újra csak vette a botját, és bandukolt a kastély felé. Harmadik egérlyukat is talált, harmadszor is eljátszotta: – Mi újság a tanáyn? – Ellopták az aranyszőrű bárány. – Hazudsz, mert a többit is ellopták volna! Nem próbálkozott többet a hazudozással, vette a kalapját, botját, és bekopogott Mátyás királyhoz. A burkus király is ott ült a lányával az asztalnál. Már várták, ugyan mit hazudik a juhász. – Mi újság a tanyán? – kérdi tőle Mátyás király. – Semmi, csak az, hogy az aranyszőrű bárányt elcseréltem egy szép fekete báránnyal. – Hát hozd be azt a bárányt! – mondja örömmel Mátyás király. Azt mondja erre a juhász: – Ott ül középen! – Éljen! Nem hazudtál! – kiáltott fel Mátyás király. – Ezért neked adom a burkus király fele országát! – No, én meg – toldja meg a burkus király – odaadom feleségül a lányomat, mert úgyis szeretitek egymást. Így lett az igazmondó juhászból burkus király.
Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdõ közepében három nyulak összeültek, selyemfûre települtek, ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig, amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek, egy szarka felettük szállott, s így kiáltott:
– Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak.
– Úgy, úgy, bizony, mint az urak – feleltek a három nyulak. – Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk.
Csacsi szarka nem elhitte?! Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott:
– Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körben. Összebújva tanácskoznak… Jaj, mekkora nyulak voltak! Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk. Hát még mirõl beszélgetnek? Hogy eztán csak rókát esznek!
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka. Futott ki az erdõszélre, csak mielõbb odaérne. Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas szaladt:
– Szaladj te is, komám, farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass! Az erdõ közepén jártam, most is borsódzik a hátam, sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt és akkora, fél méter is volt egy foga. Hát még mirõl beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek!
No hiszen, egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett. Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve, a medve így szólongatta:
– Hova szaladsz, farkas koma?
– Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdõ közepén jártam, jaj, mit láttam, jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Hát még mirõl beszélgettek? Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve. Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdõszélre, szomszéd erdõ közepébe. (…) Ezalatt a nyusziházban, fûszálakból vetett ágyban három nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:
Kép forrása: moly.hu
– Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.
Azt mondja a macskacicó:
– Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!
Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot. A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:
– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?
– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?
– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó. Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba. A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.
Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:
– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?
– Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.
– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.
Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte. Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.
– Mondd meg: ki a menyasszonyod?
– Majd meglátjátok!
Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni. A macskacicó ott várta az erdőszélen. Megint azt mondja neki:
– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?
– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?
– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!
A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt. Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.
– Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.
Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé. Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb. Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége.
Volt egyszer egy ember, annak volt három lánya meg egy fia. Aratáskor a legény meg a két kisebbik lány kiment a mezőre, a nagyobbikat meg otthon hagyták, hogy főzzön és majd vigye utánuk az ebédet.
Na, de a nagylány azt gondolta magában, még korán van, ráér a főzéssel, inkább átmegy a szomszédasszonyhoz beszélgetni. Át is ment, csak akkor ijedt meg, amikor látta, már nagyon fönt jár a nap. Hazaszaladt, föltette az ételt, s rakta a tüzet nyakra-főre. Mikor már jól főtt az ebéd, eszébe jutott, hogy még valamit még nem mondott el a szomszédasszonynak. Megint átment hozzá. Hát amikor visszajött, látta ám, hogy kozmás lett a bableves. Nagyot kiáltott, s lekapta a fazekat a tűzről, hogy a levest majd kiönti és főz helyette másikat. Félt, hogy a bátyja megszidja, ha kozmás ételt visz neki. Amikor éppen öntötte a levest a moslékba, a háta mögött egyet bőgött egy borjú. Azt gondolta a lány, a borjú most elmegy a faluba s elmondja, hogy ő odaégette a bablevest, s akkor nem megy férjhez soha. Megfogta a borjút, s nem törődött többet az ebéddel.
Eljött a dél. Odakint már várták az ételt, de hogy nem vitte senki, a legény a nagyobbik lányt hazaküldte, nézze meg, mi van otthon. A lánynak a nénje elmondta, mi történt vele, meg hogy a borjút miért nem ereszti el. Hát a másik lánynak se kellett több, odaállt ő is, s segített fogni a borjút. Azok meg odakint várhattak.
Egy idő múlva azt mondja a legény a másik lánynak:
– Eridj már haza te is, mert ma nem ebédelünk!
Hazament a legkisebb lány is, de az is otthon ragadt a borjút fogni s meg se mozdult. Végre rászánta magát a legény és hazament, hogy lássa, mi van a lányokkal. Kérdezi tőlük:
– Na, ti három istenverték, mit csináltok itt?
A lányok elmondták, minek fogják a borjút. Haragudott a legény, s odakiáltott:
– Mind a hármatokat világgá zavarlak!
A lányok kétségbeeseve könyörögtek neki, inkább fogja ő is a borjút. Ahogyan a legény ezt hallotta, megfordult s elindult a kapu felé. Onnan még visszaszólt:
– Hát én most elmegyek országot-világot próbálni. Ha még olyan három bolondot találok, mint ti vagytok, akkor jó. De ha nem, elkergetlek benneteket.
Azzal a legény elment világnak.
Beér egy faluba, látja, hogy egy kotlós körül ott a sok csibe, egy öregassszony meg üti-vágja a kotlóst. Odaszól:
– Hé, öreganyám! Minek bántja azt a kotlóst?
Azt mondja az öregasszony:
– Hát azért, mert nem szoptatja a csirkéket!
– Azért nem kell a kotlóst agyonverni. Van-e kásája?
– Van – felelte az asszony.
– Náhát, akkor főzze meg s adja a csirkéknek.
Az asszony úgy is tett. Mikor kiszórta a főtt kását, látja, hogy a kotlós tüsténét hívogatja a csirkéket a kására. Többet nem is bántotta.
Akkor a legény továbbment. A harmadik faluban éppen házat építettek Odaköszön nekik:
– Jó munkát!
Azok visszaszólnak:
– Nincs itt jó munka! Már két éve építjük ezt a házat, de van itt egy kis gerenda, húzzuk, húzzuk kétfelé, hogy olyan hosszú legyen, mint a többi, de csak nem nyúik meg.
A legény ekkor elővett egy másik gerendát, hozzátoldotta a kis gerendához, s mindjárt jó lett.
Azzal ment tovább. Alkonyodáskor beért egy faluba s látta, hogy az egyik udvarban sok nép áll, kezükben mindenféle ringy-rongy, s hadonásznak vele.
– Hát maguk meg mit csinálnak itt? – kérdezi tőlük.
Azt feleli az egyik asszony:
– Talán nem látja? Fölhajtjuk a legyeket a padlásra.
– Aztán minek?
– Csak azért, mert nagyon elszaporodtak, s bántják az állatokat.
– Azokat ugyan hiába hajtják, úgyis megint lejönnek.
Azt mondja egy másik asszony:
– Lejönnének, ha tudnának. Csakhogy mi elvesszük ám a létrát.
Akkor a legény egy szót sem szólt, sarkon fordult, ment haza. Otthon a lányoknak elmondta, hogy maradhatnak, mert látott már több bolondot is, nemcsak őket.
Örültek a lányok, de hiába örültek, mert azért eljárt a hírük, és nem mentek férjhez soha.
Ha férjhez mentek volna, akkor talán ez a mese is tovább tartott volna.
– A tónál voltam, hogy élelmet keressek, halat fogjak magamnak. Hát te, róka koma, merre jártál?
– Én is voltam vadászni, a faluban tyúkászni. De tudod, hogy az ételről mi jutott az eszembe? Rendezzünk egy jó vendégséget.
– Jól van, róka koma, kinél rendezzük?
– Előbb nálam, azután pedig nálad. Holnap délben gyere hozzám ebédre.
– Megyek, de nekem hosszú nyakú edényben add az ételt, mert én a csőrömmel tányérból nem tudok enni.
Szerzett a róka másnapra egy kövér tyúkot, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a tányérba kerültek, a hosszú nyakú edénybe pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a daru, hogy kinek milyen az étele, de semmit sem szólt, hanem ebéd után ő is meghívta a rókát.
– Na, róka koma, holnap délben te gyere hozzám ebédre.
– Megyek, de nekem tányérban add az ételt, mert én a szájammal hosszú nyakú edényből enni nem tudok.
Szerzett a daru másnapra néhány szép halat, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a hosszú nyakú edénybe kerültek, a tányérba pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.
Látta a róka, hogy kinek milyen az étele, s mérgelődni kezdett. Kérdi a daru:
– Talán haragszol, róka koma?
– Hát már hogyne haragudnék, daru koma, amikor te finom ételt eszel, s nekem csak a rossza jutott!
Felelte a daru:
-Ugyan, édes róka koma, én csak azt tettem veled, amit te tettél velem. Kölcsönkenyér visszajár.
Van a szeparációs szorongásnak természetesen rendes, hivatalos pszichológiai magyarázata is, ugyanakkor anyai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy amikor a gyerek többet fog fel a világból, mint amennyit megért és amennyire számára is elfogadható magyarázata van, és még ebből többet is vállal magára, mint amennyit kellene, akkor szorong. Már apró pici babának, majd kisebb-nagyobb gyereknek, ifjúnak és sajnos felnőttnek is.
Négy gyerekemből kettőre jellemző ez leginkább. És a kutyánkra, Megire. Egy bordercollie. Embernek hiszi magát, de tényleg. Úgy sétál, jár-kel (ha hagynám még intézkedne is), mint egy ember. Amikor pedig hirtelen rádöbben, hogy sokkal több dolgot tapasztal maga körül, mint amit ismerettel is tud párosítani, akkor még egy krumplis zsáktól is összerittyenti magát.
Persze olyan nincs, hogy valaki semmitől sem szorong. Lehet ezt kondícionálni, gyakorolni és kellő tudatossággal kezelni, de mindenkinek van legalább egy mumus az életében, amitől gombóc kerül a torkába, vagy összeszorul a gyomra. Hogy kire mennyire hat és kinek milyen megküzdési stratégiája van, az személyiségfüggő egyrészt. De nagyon sok múlik azon is, hogy milyen példa van a gyerek előtt, hogy kommunikáljuk le ezeket a helyzeteket és mit adunk neki, amivel ezt ő kezelni tudja. Fontos, hogy tudjunk beszélni az érzelmekről, megkapja a gyerek azt a mennyiségű és minőségű figyelmet, amire neki szüksége van és hogy mi úgy reagáljuk le a szorongás által kiváltott viselkedési reakcióit, hogy azzal ne tetőzzük tovább a bajt.
A nagyfiam, amikor 9 éves volt naphosszat tudta ecsetelni, hogy hogyan lehetne felszámolni a szegénységet és a társadalmi egyenlőtlenségeket a Földön. Egy világ súlyát cipelte a vállán. Pedig soha senki nem kérte rá. Biztosan látja ezt ma is, de tudja, hogy nincs arra kapacitása, hogy megoldja, így most a másik végleten él. A teljes nyitottságból a totális elzárkózásba menekült. Ez is egy megoldás. Ideig óráig működni is fog nála. Amikor pedig már ez sem használ, majd keres(ünk) egy másikat.
A legkisebb lányom ugyan még csak 5 éves, de szintén nagyon magas érzelmi intelligenciával jött közénk, szociálisan érzékeny, tele van kíváncsisággal és nincs olyan, amit ne venne maga körül észre. Ráadásul szerintem ő már eleve szeparációs szorongással született. A szobaküszöböt sem léphettem át nélküle. Gyakorlatilag mióta megszületett, olyan, mint egy kis matrica. Rám tapadt és ha le akarnám szedni, megsérülne. Úgyhogy matricástul élem az életem.
Minden változás aktív katasztrófa élmény számára. Amíg első szülöttemnél az előre felkészítés az esetek 85 százalékában jól működött, addig a legkisebbnél még ez is csak a szorongást fokozta benne, és addig stresszelt, amíg el nem jött a pillanat. Úgyhogy erről gyorsan elszoktam és a kész tény mellett maradt nála a hit, a szeretet, a szerepjáték, a töménytelen mennyiségű mese és egy aranymondás: “ne félj, amíg engem látsz!” – ha pedig engem éppen nem látsz, akkor ott van Öcsi (aki amúgy a bátyja) és a többi tesó.
Nagyon szeretünk könyvesboltba járni. Nálunk ez egy külön program. Felülünk a vonatra, be a Nyugatiba és ott vár ránk három emeletnyi csoda. A nagyokat szabadon engedem, a kicsivel pedig elböngészek a gyerekirodalom birodalmában. Egy ilyen alkalommal akadt a kezembe Deligáda Éva és Lovász Hajnalka Mit kezdjünk a szorongással című könyve Várkonyi Éva rajzaival. A könyv már megjelenésében is olyan, hogy szívesen veszi kezébe anya és gyerek is. A rajzos mesefigurák (figurancsok) kedvesek, szép, esztétikus és vidám megjelenést kaptak kedves, vidám a gyerekek számára is értelmezhető, ismert és valós térben, valamint időben elhelyezett történetekkel.
A könyv első fejezetei pszichológiai útmutatók. Egyszerűen, érthetően, életcentrikusan, gyakorlati példákkal. nem kell visszalapozni, kétszer elolvasni vagy felütni a latin szótárt, hogy megértsük a leírtakat. Semmi fölösleges sallang, csak a mögöttes lényeg, egy használható útmutató gyermekünk és saját gyermeki lényünk megértéséhez, a szorongások oldásához és a mesék alkalmazásához.
Pár szóban a mesékről: fantasztikusak! Hat újra és újra elolvasható történet olyan félelmekről, amelyekkel jó eséllyel a gyerkeink is szembe találják magukat és olyan megoldásokkal, amit gyerekeink alkalmazni is tudnak. Az én kicsi lánykám imádja a történeteket. A kedvenc könyve. Sokszor ő kéri, hogy olvassak belőle. Amikor olvasunk, bekapcsolódik a történetbe. “Beszól” a mesébe, beszélget a szereplőkkel, tippeket ad nekik, vagy épp elmeséli a saját élményét.
Nemrég költöztünk egyet, és amikor kipakoltuk a dobozokat, sajnálattal vettük tudomásul, hogy Csíkfaló és barátai könyvestül eltüntek. Persze ez a könyv szerencsére még pótolható, lehet venni másikat, ugyanakkor a dobozolás, az új rendre átállás, a hétköznapok forgataga elterelte a figyelmünket és ez elmaradt. Ma átmentünk meglátogatni a dédink. A szobája olyan, mint egy kisebb könyvtár. Több száz könyv ABC sorrendben és témákra bontva a polcokon. Dédi épp tavaszi nagytakarításra adta a fejét, 85 évesen jó kihívásnak találta egyesével lepakolni és leporolni az összes könyvet. Ha már ott jártunk, segítettünk neki és mi akadt a kezünbe? A barátainkat rejtő könyv! Volt ám örömujjongás! Este pedig már ebből olvastunk.
Szóval ha valaki épp egy szuper kis könyvet keresne a témában (szorongás), ami nem csak elméleti, hanem gyakorlati segítséget is tud neki nyújtani, akkor én azt mondom, hogy ne keressen tovább! Szerintem megtalálta. Nekünk bevált és jó szívvel ajánlom nem csak szorogó gyerekek szüleinek. Úgy gondolom, hogy ez az a könyv, ami egy anyuka, vagy nagymama (apuka, nagypapa) polcáról sem hiányozhat. De senki ne higgyen nekem, inkább olvassa el és próbálja ki. Megéri!
Mesemondó blog 