“A mesék szinte észrevétlenül juttatják a gyermekeket a szellemi, lelki, érzelmi gazdagodáshoz. Aki elmerül egy tündérmese mondanivalójában, annak a számára a mese mély és csendes tóvá változik, mely ugyan a saját lelke képét tükrözi vissza, de mögötte felfedezheti a mélységeket, és azt is, hogyan érheti el a békét önmagában és a világban. (…) a történetekkel, mesékkel magokat ültetünk el a gyermek tudatába, amelyeket addig nem szabad bolygatni, ameddig képesek nem lesznek kicsírázni.” (Bruno Bettlheim)
“Azt, akit szeretünk, fel kell szabadítanunk, mivel ha rákulcsolódunk, rácsimpaszkodunk, pontosan azt vesszük el tőle, amit adni kívánnánk neki, és azt veszítjük el, amit meg akarnánk őrizni. A birtoklási, irányítási vágy, bármennyire is jó szándékú is, korlátozza és megakadályozza a kibontakozást, a szárnyalást.”
“A mese a gyermek lelkivilágát testesíti meg, segít különválasztani egymásnak ellentmondó érzéseit. Éppen ezért végtelenül megnyugtató, ha megzabolázatlan indulatait belevetítheti a mese negatív szereplőibe. A mesék által megtanulja, hogy MINDEN érzése a személyiségének része, és azt is, hogy ezek megfékezhetőek, kezelhetőek, irányíthatóak.”
“…a gyermekkorban hallott történetek együtt növekednek velünk, virágot hoznak, kiteljesednek és gyümölcsöt érlelnek. Csak meg kell őrizni őket.”
“Az új élethelyzet az egyensúly felborulásával, krízissel, kerülő utakkal jár együtt, a növekedés pedig fájdalommal, de ezek mind fejlődésünk szükségszerű állomásai.”
“A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg tőle, hanem annak a reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, megpróbáltatások előtt.”
“Ha a gyermek gyakran hallgat meséket, akkor a rossz veresége csökkenti a tudattalan félelmeit. Bár a gonosz pillanatnyilag felülkerekedhet, a gyermek azt a tanulságot viszi tovább a meséből, hogy hosszú távon csak a jóság éri meg.”
“A mesehős, akivel a gyermek azonosul, és aki példaképpé válhat számára, épp azokat a problémákat képes megoldani, amelyekkel a gyermek is küzd, ezáltal mintát ad az érzelmi fejlődésére is. A mesehősöktől megtanulhatjuk a “lassan sietés” művészetét, azt, hogy a fejlődés nem gyors és egyenletes folyamat, és hogy teljes odafigyeléssel könnyebben célhoz érhetünk, mint türelmetlen kapkodással.”
“A mese az életigenlés himnusza, ami arra biztat minket, hogy ne adjuk fel, bátran szálljunk szembe az akadályokkal, a megpróbáltatásokat pedig fejlődési feladatoknak tekintsük.”
“A mese olyan eszköz, amellyel az ember a nehéz külső körülmények dacára is folyamatosan megújíthatja életenergiáját, örömre való képességét.”
“Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni gondolatainkat érzéseinktől, és vállaljunk is felelősséget ezekért. Ne általánosítsunk, hanem fogalmazzuk meg egyes szám első személyben.”
“Nagyon fontos, hogy megtanuljunk nemet mondani, és ha asszertív kommunikációval nem lehet megoldani a helyzetet, akkor elkerülni azokat a személyeket, akik csökkentik önbecsülésünket vagy nem tisztelik kellő kép az érzéseinket.”
“Jó, ha rendszeresen megnevezzük a gyerekeink érzéseit is, visszatükrözve számára, hogy érzi magát egy-egy helyzetben.”
“Értékeljük, dicsérjük, amikor megfogalmazza pozitív és negatív érzelmeit, ezzel visszaigazolva számára, hogy ez fontos és jó dolog!”
“Segítsünk neki elviselni a sikertelenséget: “Gyere próbáljuk meg együtt!” Soha ne kívánjunk tőle olyat, amit életkori sajátosságai még nem tesznek lehetővé.”
“Ha úgy irányítjuk a beszélgetéseket, hogy az érzelmek is szóba kerüljenek, ha hangosan kimondjuk, amit érzünk, és tőle is megkérdezzük, ő hogyan érez adott helyzetben, akkor természetessé válik számára érzelmeinek kifejezése, és lesznek is szavai erre.”
“A gyermek azt is megtanulja ebben a folyamatban, hogy egyszerre akár két érzelmi állapotot is megélhet, és ez természetes dolog.”
“Az érzelmi kompetenciát csak személyes történeteken, pillanatnyi eseményeken, filmek, könyvek megbeszélésén keresztül lehet fejleszteni.”
“Fontos, hogy soha nem utasítsuk el a gyermek érzéseit, mert ez csak hevessé és zavarodottá teszi őt – míg az érzelmek elfogadása, elismerése és tisztelete segítségére lesz az adott helyzet feldolgozásában, ezáltal problémamegoldó képessége is javul.”
“MINDEN érzést el lehet fogadni, csak a cselekedeteket szükséges korlátozni!”
“Az énközlés része a viselkedés leírása (…), a saját érzelmek kifejezése a másik személy viselkedésének következményeként (…), és a viselkedés következményeinek megfogalmazása a saját személyünkre nézve.”
“Az érzelmi biztonság megalapozásában fontosak a megfelelő határok. (…) Ahhoz, hogy a korlátokat megfelelően kijelöljük, a gyermekben egyértelműen tudatosítani kell, mi az, ami tilos és mit tehet helyette. Ismerjük el kívánságait, de fogalmazzuk meg a korlátokat is, és a beteljesíthetetlen kívánság helyett ajánljunk számára alternatívát. Fogadjuk el és értsük meg ellenérzéseit is.”
“Szülőként teljes mértékben jogunk van dühösnek lenni anélkül, hogy bűntudatot kellene éreznünk emiatt, hiszen a gyermekben így tudatosul, hogy nem vagyunk közömbösek cselekedetei iránt, és hogy vannak határok, amelyeket tisztelnie kell. Jogunk van kifejezni haragunkat, de úgy, hogy közben ne szégyenítsük meg ezzel gyermekünket. Ebből a viszonyulásból a gyermek megtanulja, hogy a düh természetes dolog – és meg lehet tanulni bánni vele. Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani!”
“Mindannyian azzal a létfontosságú késztetéssel születünk, hogy a hozzánk legközelebbi személyek által megéljük a világot. Őket keressük, ha örülünk, és náluk vigasztalódunk, ha szomorúak vagyunk. Jó esetben az ő feltétlen szeretetüket nem kell megszerezni, sem kiérdemelni – Erich Fromm szavaival élve “ha van, az maga az üdvösség, ha nincs, oda az élet minden szépsége.”
“A gyermekek érzelmi képességeinek megalapozásában a család játssza a legfontosabb szerepet, itt kezd kialakulni az érzelmi intelligencia – az óvoda és iskola csak a már meglévő alapokra építhet.”
“A legjobb életbiztosítás, amit valaha köthet nekünk egy szülő az, hogy általa megtapasztalhatjuk az érzelmi melegséget, biztonságot adó kapcsolatot.”
“Hatéves korban a gyermekek 84%-ánál ugyanazt a kötődési mintázatot találták, mint egyévesen, vagyis az alapokon később már nehéz változtatni, akár jól rakták le azokat, akár rosszul.”
“Amennyiben intenzíven odafigyelünk gyermekünkre, hogy megismerjük valódi érzéseit és szükségleteit, akkor ezzel megteremtjük a biztonságos kötődés bázisát – és egyben az érzelmi intelligenciát is megalapozzuk. Ez ott kezdődik, hogy gyermekünk jelzéseire minden esetben reagálunk.”
“A biztonság fennállását a gyermek sorozatosan ellenőrzi, alkalomról alkalomra teszteli, hogy számíthat-e szüleire, így erősödik meg benne a biztonságérzet.”
“Ha a gyermek megtapasztalja azt, hogy az érzelmileg hozzáférhető, érzékeny a szükségleteire, kifejezheti neki a negatív érzelmeit is, és elvárhatja, hogy ezeket csillapítsa, akkor belsővé teszi ezt a mintát, és elsajátítja az érzelmi szabályozás képességét.”
“Bizonytalanul kötődő gyermekből is válhat mély érzésű, intim kapcsolatokra képes felnőtt. A gyermekkori minta átírása azonban hosszú folyamat, ami csak stabil kapcsolatokban lehetséges. Ebben segíthetnek a biztos hátteret, kapcsolatot nyújtó barátok, a partner, valamint egy lélektani szakember is.”
“Amennyiben az anya a családjában nem tanult meg biztonságosan kötődni, akkor a negatív minta generációról generációra adódik tovább mindaddig, amíg az egyik leszármazott életében egy mély, bensőséges kapcsolat meg nem töri ezt az “átkot”. Önerőből csak bizonyos határig jutunk el ebben a folyamatban, komolyabb probléma esetén szakember segítségére van szükség.”
“A kötődés fontosságáról nem lehet elég sokat beszélni, mert megdöbbentő, hogy az e tekintetben egyéves korban, illetve húsz évvel később végzett vizsgálat eredménye mennyire szorosan együtt jár – főleg a biztonságosan kötődő és az elkerülő típus esetében. Nagyon nem mindegy, hogy milyen alapokat rakunk le!”
“Az apa részvétele a gyermek gondozásában, és az a tény, hogy az anya támaszkodhat rá, a gyermek pozitív irányba történő fejlődését eredményezi.”
“Még egy nagyon fontos tényező befolyásolja az anya viselkedését és érzékenységét: ha ismeri az alapvető fejlődés-lélektani jellegzetességeket, és tudja, mit várhat el egy adott életkorú gyermektől.”
“A biztonságosan kötőd személyek felnőttként értékesnek és szerethetőnek érzik magukat. A párjukat megbízhatónak és őszintének tartják, magas az elégedettségük a párkapcsolatukban, érzékenyebbek a partnereik szükségleteire, és hosszabb a kapcsolatuk időtartama, mint a bizonytalan kötődésű személyeké.”
“A kötődő nevelés olyan gyermeknevelési stílust jelent, amely a gyerek és a szülő közötti erős és érzelmileg stabil kapcsolat kialakítására törekszik. Így válhat a gyermekből olyan felnőtt, aki tud bízni önmagában, társaiban, a világban, képes érzékenyen, empátiával viszonyulni másokhoz, mivel azt tapasztalja, hogy hozzá is így viszonyultak szülei, gondozói. Ha a gyermek emocionális igényeit ugyanolyan fontosnak tartjuk, mint fizikai szükségleteinek kielégítését, akkor érzelmi biztonsága szilárd alapokon nyugszik.”
“Ahhoz, hogy lelkileg egészséges felnőttek legyünk, jó kapcsolatokat alakítsunk ki, képesek legyünk együttműködni másokkal, önmagunkat érvényesíteni, kezelni a konfliktusainkat és jó döntéseket hozni, tárgyi tudásunk mellett kétségtelenül szükségünk van “érzelmi ügyességre”, pallérozottságra is, saját és mások érzelmeinek felismerésére, kezelésére és hatékony szabályozására.”
“Az érzelmi intelligencia pontosan azt ígéri nekünk, hogy az emberi problémák közül legalább az értelem-érzelem konfliktusát meg tudjuk oldani.”
“Az érzelmileg intelligens személy meg tudja fogalmazni önmagának, hogy milyen érzelmet élt át adott helyzetben, ezt ki tudja fejezni szavakkal is, és nem várja el környezetétől, hogy ők találják ki, mi zajlik benne éppen.”
“Ha vállaljuk valódi önmagunk felfedésének kockázatát, meg merjük mutatni szomorúságunkat, dühünket, fájdalmunkat, akkor hitelessé válunk, s ezáltal követhető példává gyermekünk számára is.”
“A derű, a jókedv a kreatív problémamegoldásnak kedvez, amikor újszerű, szokatlan kapcsolatokat kell létrehozni, a szomorúság pedig a megfontoltabb stratégiáknak. Ebben az értelmezésben a szomorúságnak is számos előnye lehet, mert “messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad” – fogalmazta meg Márai Sádnor.”
Négy feladat, melyet az oktatásnak meg kell valósítani ahhoz, hogy a gyermek (és már a felnőtt ember) megfeleljen a jövő kihívásainak: “minden embernek meg kell tanulnia ismereteket szerezni, vagyis tudni; meg kell tanulnia cselekedni, vagyis dolgozni; meg kell tanulnia másokkal együtt élni; és meg kell tanulnia élni.”
“A nevelő nem a tudás abszolút birtokosa, hanem a tanulás támogatója, aki a gyermek tevékenységét megfigyelve egyénre szabott segítséget nyújt neki. Az így nevelt diák gyermekkora derűs, mert érzi a szeretetet, azt, hogy tiszteletben tartják személyiségét és biztosítják szabadságát.”
“Egy szülő, amennyiben gyermeke érzelmi intelligenciáját szeretné fejleszteni, elsősorban maga kell hogy tanulóvá váljon ebben a folyamatban.”
“A gyermekünkkel való szoros érzelmi kapcsolat megteremtése, az érzelmi intelligencia fejlesztése csak úgy lehetséges, ha azon folyamatosan dolgozunk: a gyermek méhen belüli életétől kezdve egészen serdülőkoráig. Ha egy szakasz “időhiány” miatt kimarad, az nehezen behozható hátrányt jelent, mert minden korszaknak megvan a maga jelentősége, szerepe ebben a folyamatban, melynek egyik kulcstényezője a szülő jelenléte, ideje, rendelkezésre állása és elköteleződése. A legértékesebb ajándék, amit gyermekünknek adhatunk, a vele töltött minőségi idő!”
“Az érzelmi intelligencia kialakulása elsősorban a megfelelő érzelmi visszajelzések függvénye.”
“Amennyiben az anya rá tud hangolódni a kisbabájára, és helyesen értelmezi annak megnyilvánulásait, megteremti a gyermek érzelmi öntudatra ébredésének és az önkontroll kialakulásának alapjait.”
“Az anya-gyermek kapcsolat minden más emberi viszonynak ősmintájává válik, ebben tanuljuk meg, hogy mennyire lehet bízni a másik személyben, mennyire vagyunk szerethetőek és értékesek.”
“A szülő arcáról olvassa le, hogy merjen-e közelíteni a számára ismeretlen, de érdekes dolog felé, vagy jobban teszi, ha anyja és apja közelében marad. Ezt a jelenséget nevezzük szociális referenciahelyzetnek: mivel a gyermek bízik a számára fontos személy véleményében, erre alapozza viselkedését. Ez a jelenség magyarázza azt, hogy miért félhet a kutyától, más állatoktól vagy szokatlan ingerektől még akkor is, ha ezekről nincs közvetlen rossz tapasztalata. Többek között emiatt fontos szülőként szembenézni a saját félelmeinkkel, hogy ezeket ne adjuk tovább gyermekeinknek.”
“Hogyan is várhatnánk el tőle, hogy önálló és kreatív legyen, ha megakadályozzuk ezeknek a képességeknek a kibontakoztatását?”
“Ha bármi megengedett, az érzelmi bizonytalansághoz és szorongáshoz vezet. Így – egyes téves vélekedésekkel ellentétben – nem a szabad lelkületet alapozzuk meg, hanem az indulatait kezelni képtelen, függésre hajlamos személyiséget.”
“A gyermek érzelmi fejlődése szempontjából kiemelten fontos annak megélése, hogy szülei nem egy eszményképhez próbálják őt igazítani, hanem olyannak szeretik, amilyen – ez alapozza meg önbizalmát, biztonságérzetét, és hatalmas erőforrást biztosít számára a későbbi krízishelyzetek kezelésében. A feltétel nélküli elfogadás az érzelmi fejlődés egyik fontos katalizátora.”
“Ha valamit meg szeretnél tenni, tudd hogy hogyan, és hogy annak mi az ára.” – hangoztatta edzéseinken mesterem. Tízen éves voltam, de tanításait a mai napig magammal hordom, és viszem az élet számos területére. A legnagyobb ajándék, amit a 17 év harcművészet adott: a tudatosság és az önfe(-fi-)gyelem.
Sokan bezárva érzik magukat, amikor gyermek érkezik a családba, mivel beszűkülnek az életterek, megváltoznak a szokások, jön egy csoda, akinek igényei vannak és akihez alkalmazkodni kell, így a gyermek születését követő szerepváltást, az anyaságot vagy az apaságot szabadságuk elvesztéseként élik meg. Hibáztatják a párjukat, a gyerekeiket, a családot a kialakult élethelyzet miatt, ami magával hoz egy életmód- és talán egy kényszerű munkahely váltás is. Hibáztatják a másikat még akkor is, ha azon az úton közösen indultak el, mindketten akarták és esetenként a másiknak semmi köze az idő közben kialakult kényszerű helyzethez. Szeretetvesztést élnek meg csupán attól, hogy a figyelem róluk egy picire helyeződik át, mely figyelem nélkül az a csöpp kis élet mondjuk ki, testileg is, lelkileg is halálra lenne ítélve. Hogy honnan törnek elő ezek a sokszor megmagyarázhatatlan negatív érzések, mi váltja ki ezeket az ambivalens reakciókat? Talán nem is tudatos, de gyerekkori megfigyeléseinkből és tapasztalatainkból írt saját történetünket “olvassuk fel” ilyenkor újra és újra.
A gyerek mintakövető. Ha azt látja, hogy mindig mást hibáztatunk, ő is mást fog. Ha azt látja, hogy a munka fontosabb és ő maga csak akadály, ezt a mintát fogja továbbvinni. Ha azt látja, hogy anya mellette frusztrált és csak akkor lesz nő, ha őt lepasszolja, apa pedig attól “valaki” hogy olyan beosztásban dolgozik, ami távol tartja a családjától nem törődve azzal, hogy a sok távol töltött idővel mekkora terhet tol anyára és milyen fájdalmat okoz a gyermekének (vagy fordítva, apa viszi a családot, anya pedig sok időt tölt távol a munka miatt, ne adj Isten más vigyáz a gyerekre, mert mindkét szülőt távol tartja a munkája), akkor jó eséllyel, ő is erre fog törekedni, amikor rálép a családalapítás útjára. Lehet, hogy már mi is ezt láttuk? Ezt, vagy valami hasonlót éltünk meg és raktároztunk el? Így akarva akaratlanul is megragadtunk egy gyermeki egocentrikus világképben, és a saját igényeink fontosabbak maradtak, melynek következtében mások számára fájó döntéseket hozunk meg? Esetleg olyannyira sajnáljuk és szeretetlenül érezzük magunkat, hogy hátra is hagyjuk gyermekünket, párunkat? Magunk sem tudjuk miért, de frusztráltak vagyunk, nem tudunk kötődni, elköteleződni és menekülünk önmagunk, valamint a felelősség elől? Kezeket fel, ki az, aki kevesebbnek érezni magát a “más”-tól, ha a munkája “csak” egy bolti eladó, “csak” egy villanyszerelő, vagy jelenleg “csak” egy segédmunkás, egy asszisztens? Ki az, akinek az önértékelése mások véleményétől, társadalmi konvencióktól, eszméktől függ és nem a belső értékeiből fakadó cselekedeteitől?
Biztos vagyok abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni gyermekének, még ha ebben tudattalan mintái, félelmei jelen pillanatban meg is akadályozzák. Fel kell ismernünk, hogy sorskönyvünk írója mi magunk vagyunk! Ott van a toll és a lehetőség a kezünkben. Ha mást, más jövőt szeretnénk adni a gyermekeinknek, akkor meg kell változnunk. Nekünk kell megváltoznunk és változtatnunk! Soha nem késő felismerni és felébredni! Soha nem késő másképp dönteni! Soha nem késő átírni a mesénk és egy olyan mintát adni a gyermekünknek, amely kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, reális önértékeléshez vezeti, amelynek mentén képes egyensúlyt teremteni a vágyai, a lehetőségei és a céljai között. Mert ez a három igen ritkán egy. Ezért tudnunk kell, hogy azt, amit meg akarunk tenni, azt hogyan tegyük meg, és hogy a tetteinknek mi lesz a következménye, mi az ára! Abban a pillanatban, amikor ezt a kis mozzanatot beiktatjuk gondolkodási folyamatunkba képessé válunk arra, hogy önállóan döntsünk, vállalni tudjuk döntéseink következményeiért a felelősséget, mely felelősséget előre átgondoltunk, és így döntéseinket ennek tükrében meghozva képessé válunk arra is, hogy azzal nemhogy ne bántsunk senkit, de mi magunk is kiteljesedjünk. És ez az igazi szabadság: a tudat, hogy mindig van más választás és az, hogy a választás lehetősége, a döntés a mi saját kezünkben van!
Illusztráció: pixabax.com
“Az interjúból kiderül az is, hogy a korábban katonaként Irakban is szolgáló férfi miért állt buszvezetőnek: családot szeretett volna.” – olvastam a minap egy cikkben. Ismerek közterület fenntartó munkát végző diplomás zenetanárt, aki azért választotta ezt a munkát, mert így a felesége és a három gyermeke mellett lehet. Ismerek olyat is, aki a vállalkozását engedte el, és egy céghez ment el szerviz munkákat végezni szintén azért, hogy a családjával lehessen. Nem a munka fogja meghatározni azt, hogy kik vagyunk, nem a munka által leszünk többek, boldogabbak és szabadabbak, hanem a szívből, szeretetből, másért meghozott döntéseinktől! Nem attól fogjuk magunkat szeretve érezni, hogy valaki folyton körül ugrál, lesi minden kívánságunkat, csak velünk foglalkozik és minden figyelmét nekünk adja, hanem attól, amit mi adunk neki. Mert a szeretet az, amit adunk és nem az, amit kapunk! Adni jó, és aki szeretetet ad, az egészen biztos lehet abban, hogy szeretetet fog kapni is! És ha ezt adjuk tovább, erről szólnak a napjaink, a meséink, saját történeteink, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minderre gyermekünk is képessé válik. Nemcsak felnőtt, hanem ember lesz belőle. Egy olyan ember, aki képes adni, törődni, gondoskodni, szeretni, önmagán túl tekinteni és ezáltal nem csak boldogan, önmagával és körülményeivel megelégedve egy kiegyensúlyozott, szabad életet élni, de környezetét (feleségét, gyermekeit, családját) is boldoggá tudja majd tenni.
A döntés a mi kezünkben van. Írjuk át saját történetünket! Írjuk meg saját tündérmesénket, győzzük le a gonoszt, legyen miénk a kincs, jöjjön értünk a herceg, teremtsünk békét a birodalmak között! Írjuk le, és olvassuk fel azt a mesét, amit valóban élni szeretnénk! Olvassuk fel önmagunknak, olvassuk fel gyermekünknek! Higgyünk benne, és éljük!
Júlia 3 éves volt, amikor először eljött velem futni. Úgy tolta le a 3.5 km-t, hogy végig csacsogta és a sarkokon bevárt. 7 évesen 45 perc alatt futott le 10 km-t, egy évvel később 2’45” alatt futott 1 km-t! Azóta a futást (részben) abbahagyta, kézilabdázik.
Ma Éva a bringa helyett úgy döntött, hogy “be van rozsdásodva egy kicsit, ráférne egy kis futás”, úgyhogy magunkhoz vettük a kutyát, az erdő felé vettük az irányt és tettünk egy próbát. Háromszor beiktattunk egy kis sétát, az utolsó km-en fogtam a kezét, de megcsináltuk, megcsinálta!
A helyes önértékelés, a döntés képessége a próbálkozás mentén alakul ki. Adjunk teret annak, hogy kipróbálja mit is tud, hol vannak a határai. Hagyjuk tapasztalni! Ha elkezdte, támogassuk abban, hogy véghez is vigye. Beszéljük meg az élményeit, a tapasztalatait. Segítsük levonni a következtetéseket, de soha ne ítéljük meg termete és kora alapján, ne döntsünk nélküle, helyette és ne mondjuk meg, mire képes!
Rejtett kincsekkel, meglepetésekkel és csodákkal teli egy gyermek képességvilága, és a mi dolgunk az, hogy ezt szerető odafigyeléssel feltárjuk, felfedezzük, majd neki, és általa a világnak adjuk egy sokkal szebb és békésebb jövő reményében!
A mai idézetcsokor üzenetét kifejezetten fontosnak tartom, mivel sok anya (apa) azért érzi magát beszorítva egy családba, főként egy vagy több gyerekkel – a szó pozitív értelmében – megáldott családban, kapcsolatban, mert gátolva érzi önmaga kiteljesedését. Mindezt úgy, hogy ha megkérdeznénk, hogy mit is jelent az önmegvalósítás, akkor lehet hogy igazán nem is tudna rá válaszolni, vagy felszínes célok jelennének meg a gondolataiban. Mindezért sok esetben még szeretteiket, gyermekeiket, kapcsolataikat vagy önmagunkat is be is áldozzák másoktól követelve az elfogadást, a megértést és a változást.
Az önmegvalósítás ennél sokkal több! Az önmegvalósítás valójában a másokért, szeretetből, de igazán szívből történő önfeláldozás. És itt nem a mártírságra gondolok! Hanem arra, amikor a másik szükségleteit felismerve meglátom abban a saját lehetőségeimet, fejlődésemet és utamat.
“Önmagunk elfogadás, szeretet és tisztelete az alapja annak, hogy másokat is szeretni tudjunk.”
“Az asszertív személyek nem félénkek, képesek kinyilvánítani érzelmeiket anélkül, hogy agresszívek vagy sértőek lennének. Akkor is hangot adnak véleményüknek, egyet nem értésüknek, ha ez érzelmileg nehéz helyzetet és veszteséget eredményezhet. Nem engedik meg másoknak, hogy zavarják vagy kihasználják őket.”
“Az önmegvalósítás arra a kérdésre ad választ, hogy képesek vagyunk-e megvalósítani a saját lehetőségeinket, és érdekeltek vagyunk-e egy jelentésbeli, gazadag és teljes élet keresésében, abban, hogy a legjobbat hozzuk ki önmagunkból.”
“…ami az önmegvalósításukhoz szükséges: hogy merjenek álmodni, és valósítsák meg vágyaikat.”
“A függetlenség arra a személyre jellemző, aki tekintetbe veszi mások tanácsaid, de ha fontos döntést kell hoznia vagy cselekednie kell, elsősorban önmagára támaszkodik, autonóm. A független személy ritkán kapaszkodik másokba, hogy kielégítse érzelmi szükségleteit.”
“Empatikusnak lenni azt jelenti, hogy “érzelmileg olvassuk” a másik embert. Az ilyen személy nyugodt és kényelmes kapcsolatokban él, pozitív elvárásokat fogalmaz meg a társas érintkezéssel kapcsolatosan, és érzékeny mások irányában.”
“Az alkalmazkodás faktora a problémamegoldásunkat, a rugalmasságunkat és a valóság pontos észlelését foglalja magába. A problémamegoldás a tudatossággal, fegyelmezettséggel, módszerességgel, kitartással és rendszerességgel van kapcsolatban a nehézségekhez való viszonyulásban. A valóságérzékelés esetében a hangsúly a megfelelő észlelésen, valamint az érzelmek, gondolatok és ötletek hitelességén van. Ez azt jelenti, hogy úgy tapasztaljuk meg a dolgokat, amilyenek azok valójában, anélkül, hogy túlzottan fantáziálnánk vagy álmodoznánk róluk.”
“Aki nem csak magára figyel, hanem társaira is, annak a személyisége valóban mágnesként működik, mellyel észrevétlenül bevonzza a “jó” dolgokat, a “jó” személyeket az életébe. Ha minél több gyümölcsöző érzelmi kapcsolatot szeretnénk az életünkben, elsősorban nekünk kell többé válnunk!”
“A könyvekben önmagunkról olvasunk, hiszen saját emlékeink, tapasztalatink mentén értelmezzük a szöveget. Éppen ezért ugyanannak a szövegnek annyi olvasata, változata, belső filmje van, ahány olvasója.”
“Ha a gyermeket a televízió elé ültetjük, egyrészt megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy a mozgás segítségével dolgozza fel élményeit, másrészt a külső képek azonnal leállítják a belső képkészítés, képáramlás folyamatát, amit a gyermek mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, és a gyermek kreativitása sem fejlődik. (Külső képet jelent a leporellóval, bábbal illusztrált mese, valamint a rajzfilmes adaptáció is.) A tévénézés legfőbb veszélye, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja függetleníteni magát attól, amit látott.”
“A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszer számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás.”
“A tévé nézés másik problémája, hogy az a meghitt intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön. Éppen ezért jó, ha közösen ülünk a képernyő elé, hogy meglegyen a lehetőség a látottak megbeszélésére, feldolgozására.”
“Bár a diafilm is külső kép, és emiatt vannak, akik ellenzik, a televíziós mozgóképpel szemben lehetőséget ad a feldolgozásra, a kérdezésre. Mivel állóképekről van szó, hosszabban el lehet időzni a részleteknél, és bármennyit lehet beszélni róla a gyermek igényeinek megfelelően. A diafilmet szülő és gyermek együtt nézi, így a gyermek nem marad egyedül az élménnyel, a meghitt légkör pedig közelebb visz egymáshoz.”
“A felnőtt szerepe meghatározni, hogy a gyermek életkori sajátosságainak megfelelően mire használhatja a televíziót és az internetet, de az első néhány évben mindenképpen érdemes korlátozni az ezekhez való hozzáférést, mivel lényegesen fontosabb, hogy a kisgyermek a szabad levegőn minél többet mozogjon, mesét hallgasson és szabadon játsszon.”
“Iskoláskor előtt semmiképpen sem szabadna a napi maximum fél órát átlépni, mivel a gyermek megrekedhet az infantilis befogadási szinten, és megszokja, hogy feldolgozás nélkül habzsolja a sok külső képet. Amennyiben az érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából.”
“A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyettesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, félelmeit, vágyait. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel sem helyettesíthető!”
“Az élettervünket nem ésszel, hanem a képzeletünkkel teremtjük meg, azokkal a képekkel, amelyeket magunkba fogadtunk, és amelyeket meg szeretnénk valósítani.”
“A belső képeinket senki sem veheti el tőlünk, az életképzeletünk bármilyen válsághelyzetben mentőcsónakként működik.”
„Aki nem tud belső képeket alkotni, fizikailag és lelkileg
is összeomlik a krízishelyzetben.”
„…mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amikor mégis
igent kell mondanunk az életre. Ilyenkor nagyon sok múlik azon, hogy
gyermekkorunktól kezdve milyen belső képeket dédelgettünk a szívünk mélyén.”
„Szülőként, pedagógusként meg kell adnunk a gyermeknek a
lehetőséget arra, hogy belső képei segítségével saját világa varázslójává
váljon. Így sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy felnőttkorában bátran,
hittel fog küzdeni saját életében és környezetében kívánatos változtatásokért.
Ő lesz majd az a változás, amit látni szeretne a világban.”
„A gyerekkornak két tündérvilága van: cselekvés síkján a játék és szellemi síkon a mese. A mesehallgatás, álmodozás magasabb szintű fantáziaműködést jelent, mint a játékszerekhez kapcsolódó képzeletbeli tevékenység. A képzeletet a gondolatokkal való játékként is értelmezhetjük.”
„Amikor a gyermek képessé válik a belső képek alkotására,
ezeket felhasználhatja játéka során is. Térben és időben végtelenek a
lehetőségek, minden bármikor újrakezdhető, és bármilyen élmény a játék
kiindulópontjává válhat. Játék közben a gyermek önmagával lép teremtő
kapcsolatba: újraalkotja önmagát.”
„A gyermek játékában kettős tudattal van jelen: az „olyan, mintha” élmény segítségével
megkettőzi a világot. Ilyenkor fölötte áll életkorának, mintha egy fejjel
magasabb lenne saját magánál. Ez azonban csakis akkor lehetséges, ha ezt a
világot nem romboljuk le olyan kijelentésekkel, hogy az a pálca nem is helikopter, miért nem „rendes” helikoptereddel
játszol?”
„A mesét hallgató viselkedésmód négy-öt éves korban alakul
ki, amikor a gyermek szimultán, kettős tudattal fogadja be a mesét. Bár nem
téveszti össze önmagát a mesehőssel, és tudja, hogy ő nem fog varázsszóra
tündérré változni, mégis mélyen átéli a történéseket.”
„Az illúzió feszültsége miatt a gyermek egyszerre részvevője
és hallgatója a mesének. A mesei kettős tudat utazás a valóság és az illúzió
között, ami a „szájjal mondott” mesék esetében jelenik meg, amikor a gyermeknek
lehetősége van a belső képek létrehozásában.”
„A mesélést – ugyanúgy, mint a zenei nevelést – Kodály véleménye
szerint már a születés előtt kilenc hónappal kellene elkezdeni.”
„Pszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy a magzat már a
méhen belüli időszakban is tanul, és érzékeny a külvilág jelzéseire.”
„Az anyaméhben megszokott hangokat, dallamokat a csecsemő
születése után is felismeri.”
„A méhen belüli környezet kétharmad, a gének pedig egyharmad
arányban tehetők felelőssé az intelligenciát alkotó képességek fejlettségéért.
A méhen belüli környezeten nemcsak az anya hormonháztartását értjük, hanem
személyközi kapcsolatait és a csecsemővel való kapcsolatát is.”
„A magzattal való kommunikációban a legfontosabb az érzelmi
kapcsolat kialakítása, a szeretet kifejezés és a csecsemő identitásának,
jelenlétének elismerése már ebben a korai időszakban.”
„Mivel a magzat az anyaméhben is hall, már nagyon korán el
lehet kezdeni az éneklést és a mesélést.”
„Nagyon fontos kezdetektől fogva a szülői minta. Ha azt
látja a gyermek, hogy szülei egy-egy csendes órában kézbe vesznek egy könyvet,
akkor maga is utánozni fogja ezt a viselkedést.”
Mesemondó blog 