Nem a legkényelmesebb cipőmet vettem fel, így a lelkemnek jobban eset, mint a lábamnak a mai séta Veszprém belvárosában.
Ahogy a szocializmusból ránk maradt emlékmaradványokat néztem, az járt a fejemben, hogy fontos lenne, hogy időről időre újragondoljuk magunkat.
Amikor előszőr kitaláltuk, még biztosan nagyon jó ötlet volt. Imádtuk. Szép volt. Színes. Sokan jöttek el. Volt pörgés. Volt benne élet. Volt benne lehetőség.
Aztán valahogy az esték egyre csendesebbek lettek. A nappalok üresek. A színek megfakultak.
Valamit még idéz, de már nincs benne… nincs bennünk élet.
Nem biztos, hogy egy új hely kell. Talán csak egy másik irány. Egy vagány dizájn. Egy merész stílus.
Vagy egy kicsit konkrétabb.
Jobban megfogalmazott.
Egy új külsővel, egy stabilabb belsővel. Egy könnyedebb, kényelmesebb konstrukcióval.
Valamivel, ami nem azt idézi mi volt, hanem azzal önazonos, ami most van.
És ez nem adja magát csak úgy.
Ezt ki kell találni. Meg kell látni. El kell képzelni. Meg kell tervezni. És meg kell valósítani.
Próbálgatni kell.
Néha kicsit belebukni.
Amikor pedig egy apró pillanatra minden egybevág, ki kell élvezni, meg kell élni a sikert.
És ha el tudod képzelni, látod, tudod, és érzed, hogy igen, ez az! Akkor nem feladni.
Kudarc talán csak két dolog lehet.
Meg sem próbálni.
És megállni, mielőtt odaérnénk.
