Mesemondó blog

Címke: tanulságos mese

  • A hollók versengése

    A hollók versengése

    Két holló azon versengett, melyikük tud magasabbra repülni egy bizonyos nagyságú csomaggal. Az egyik vattát tett a zsákjába, és kigúnyolta a másikat azért, mert az súlyos sót cipelt.

    Ekkor azonban elkezdett zuhogni az eső. A második holló persze ezt előre látta. A só felolvadt az esőben és kicsöpögött a zsákból. Az első holló vattája viszont úgy megszívta magát hirtelen vízzel, hogy a meggondolatlan madár mozdítani sem bírta a szárnyát és feladta a versenyt.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Miben versenyzett egymással a két holló?
    2. Mit tett a zsákjába az egyik?
    3. És a másik?
    4. Mi történt az időjárással?
    5. Mi történt a vattával az esőben?
    6. És a sóval?
    7. Melyik holló nyerte a versenyt?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor oldódik fel a só, ha víz csöpög rá?
    2. Mindig feloldódik a só, ha víz csöpög rá?
    3. A víz az oka a só feloldódásának?
    4. Mástól is feloldódhat a só?
    5. Más is feloldódik a vízben?
    6. FEloldódik a só, ha vizet öntünk rá?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi szokott történni a sóval, ha víz foly rá?
    • mi lehetett az oka annak, hogy felldódott a só?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha azt akarjuk, hogy a só feloldódjon?
    • ha azt akarjuk, hogy a só ne oldódjon fel?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a sóra víz folyik, akkor a só feloldódik. A sóra víz folyt, tehát… (a só feloldódott).
    2. Ha a sóra nem folyik víz, akkor a só nem oldódik fel. A só feloldódott, tehát… (a sóra víz folyt).
    3. Vagy víz folyik a sóra, vagy nem oldódik fel. A só még nem oldódott fel, tehát… (még nem folyt rá víz).
    4. Ha a sóra víz folyik, akkor a só elázik, és ha a só elázik, akkor feloldódik. Tehát, ha a sóra víz folyik, akkor… (feloldódik).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • A boldog család

    A boldog család

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást. Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiábavaló volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi. Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

    – Egy pár szép sárga csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak. A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát. A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.   

    – Mit csinálsz jó ember? – kérdezte tőle.   

    – Csak szántogatok! – felelte a férfi.   

    – Nem éheztél még meg?   

    – Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.   A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére s gyorsan berepült, a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.   

    – Mit csinálsz jó asszony? – kérdezte tőle.   

    – Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.   

    – Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Meg egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

    Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak.   Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután. A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.  

    – Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.  

    – Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!  

    – Hihi-hihi! – nevetett fel éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most nézegeti magát bennük a tükörben. Elsötétült a világ a boldog ember előtt. Ilyent mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett. Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet. Felrakta az ekét a szekérre és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta. Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.  

    – Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög is megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld. Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, hogy miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony bele is dobta a kemencébe a kendőt, meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

  • A holló meg a róka

    A holló meg a róka

    Holló úr ült a fatetőn
    Csőrébe sajt volt, jókora,
    S kit a jóillat csalt oda,
    A róka szólt hízelkedőn:
    “Á, jónapot, te drága holló!
    Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
    Nem tódítok, de hogyha hangod
    Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
    Akkor a madarak között első a rangod.”
    A holló erre rendkívül örül,
    Torkán egy hangot köszörül,
    Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
    A róka felveszi és egyre hajtja.
    “A hizelgő, akármi fajta,
    Azokból él, akiknek hízeleg:
    Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
    A holló ámul, pironkodva, végre
    Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

    (La Fontaine meséje Kosztolányi Dezső fordításában)

  • A beszélő csodaágy meséje

    A beszélő csodaágy meséje

    Hol volt, hol nem volt, élt egyszer hét fiútestvér egy nagy házban. Hat közülök keményen és szorgalmasan dolgozott, hogy mindenük meglegyen, de a legfiatalabb fiú szörnyen lusta volt, még egy szalmaszálat se tett soha keresztbe. Bátyái egyre jobban haragudtak rá, sokszor nógatták, keressen már rendes munkát magának, de ő ügyet se vetett rájuk. Evett, ivott, aludt, és a faluban csavargott, szórakozott. Egy napon a legidősebb fiú megelégelte öccse lustaságát, és megparancsolta a feleségének, ne adjon semmit neki vacsorára. Este, mikor az ifjú naplopó hazaért, és kérte a vacsorát sógornője bejelentette: számára ma nem főztek.

    – Aki nem dolgozik, ne is egyék – fűzte hozzá az asszony.

    A fiú nagy haragra lobbant, hiszen soha életében nem bántak még így vele. Elhatározta, hogy tovább nem marad a házban. Másnap kora hajnalban útra kelt, hogy szerencsét próbáljon. ,,Majd megmutatom én nekik, hogy nincs szükségem a vacsorájukra!” – füstölgött magában a lusta testvér. Ahogy rábukkant az első gyalogútra, rögvest arra indult, és sokáig ment, mendegélt, Addig-addig vándorolt, míg a fáradtság le nem verte a lábáról és nem tudta útját tovább folytatni. Kimerülten érkezett el egy nagy faluhoz, és fáradtan kószált ide-oda, munkát keresve a szép nagy házak között. Végül egy áccsal találkozott, aki meghívta, finom vacsorával vendégelte meg, és szállást is adott neki éjszakára. Másnap a fiú hálából segített az ácsnak kifaragni a gerendát. Olyan nagy érdeklődéssel és szorgalommal dolgozott, hogy az ács megszerette, és édesfiaként bánt vele.

    Repültek a napok és hónapok, a lusta fiúból kiváló ács lett. Az öreg ács olyan elégedett volt vele, hogy egyetlen leányát is hozzáadta feleségül. Az esküvő után az ifjú visszasüppedt szokott nemtörődömségbe. Nem dolgozott, evett-ivott, vígan élt, gondtalanul szórakozott feleségével. Az öreg ács egyre gyakrabban korholta és számtalan jobbnál jobb munkát kínált neki, de a fiú csak visszautasította. Teltek-múltak a hónapok, és az öreg ács egyre növekvő haraggal dolgozott naplopó vejére. Végül is elhatározta, hogy se lusta leányát, se vejét nem eteti ingyen többé. Kikergette őket a szép házból, és azt tanácsolta, hogy próbáljanak máshol szerencsét. Mivel azok csak ámultak-bámultak, a saját kezével lökte ki őket, és nászajándékul egy ládikót hajított a fiú után, amely ácsszerszámokkal volt megrakva.

    – Itt van a nászajándék! – kiáltotta az öreg haragosan. -Ha használod is ezeket a szerszámokat, gondtalanul fogtok élni! De a házamban ne lássalak benneteket többé, hitvány hamuőrlők! – Azzal becsapta a kaput, és visszatért műhelyébe. Az ifjú és a felesége messze-messze vándoroltak, és egy kicsiny kunyhóban telepedtek le. Volt valami kevés pénzük, azzal kezdhettek volna új életet, de egy-két nap alatt elfogyott.

    – Most, ha nem akarod, hogy éhezzünk, jobb lesz, ha munkához látsz – mondta az asszony.

    – Mihez kezdjek? – kérdezte az ifjú. -Eredj a dzsungelbe, vágj fát, hozd haza, faragj szép bútorokat, például ágyat, szekrényt, asztalt, széket. Ha elkészültél, vidd ki a piacra, és bocsásd áruba. Abból a pénzből pedig, amit kapsz, vegyél ennivalót és ruhákat! – tanítgatta élhetetlen férjét a talpraesett asszony. Úgy is tett. Másnap már pirkadatkor útnak eredt a dzsungelbe. Fát vágott, és halomba rakta. Munka közben megéhezett és megszomjazott. Banánt tépett a közeli pálmafáról, és egy liánnak – a dzsungel kúszónövényének – méteres hosszúságú, letört szárából itta a vizet. Vállára vette a kötelet, hazahúzta a kivágott, halomba rakott és gondosan összekötözött hasábokat. Otthon nagy szorgalommal dolgozott, ágyat, asztalt, szekrényt faragott, és jó pénzért adott el mindent a piacon. Az ifjú asszony boldog volt. Nem kellett az éhezéstől félniük, és még arra is maradt pénzük, hogy szépen berendezzék házikójukat. Ezentúl így éldegéltek.

    Egy napon mélyen bement az ifjú a dzsungelbe, mert jó minőségű fák után kutatott. Nagy meglepetésére két ember hangját hallotta, akik vidáman beszélgettek egymással. Hiába fordult körbe-körbe, senkit se látott, csupán két hatalmasra nőtt fa álldogált ott, ahonnan az előbb a hangok hallatszottak. Az ifjú nehéz munkával kivágta a két hatalmas fát, hazagurította őket, és gyönyörű, faragott lábú ágyat készített belőlük. Mikor a piacon árulni kezdte a csodálatosan faragott ágyat, éppen arra járt az ország királya, és azonnal megvásárolta az ifjútól. Nem sajnált érte egy zsákocska aranyat. Az ifjú boldogan cipelte haza a pénzt feleségének, a király pedig megparancsolta szolgáinak, hogy az új ágyat vessék meg selyempárnával és takaróval, mert ezentúl abban akar aludni. Jó vacsora után a király visszavonult hálószobájába, és befeküdt az új ágyba. Egyszer csak hallja, hogy az új ágy bal első lába így szól a másik háromhoz:

    – Kimegyek egy kicsit csavarogni! Tartsátok rendesen az ágyat, pontosan úgy, mintha én is itt volnék. Hamarosan visszajövök! És a király látta, hogy a láb kiballag a szobából. Mivel nem tudott elaludni, csendben várta az ágyláb visszatértét. Az nem is váratott sokáig magára, megjött hamarosan.

    – Hol jártál? Mit láttál? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A király konyhájában jártam –felelte a bal első láb.

    – És mit gondoltok, mit láttam? A szolgálólányokat, akik a király élelmét nagy csomagokba rakják, és saját házukba küldik! Ekkor így szólt a bal hátsó láb:

    – Testvéreim, most ti hárman tartsátok az ágyat. Kószálok egy kicsit, és elmesélem nektek, hogy mit láttam! – Azzal fürgén útnak eredt. Hamarosan visszatért, és a helyére állt.

    – Hol jártál? Mit láttál? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A király kincseskamrájában jártam – felelte a bal hátsó láb. – És mit gondoltok, mit láttam? A király tiszttartóját láttam, ahogy két zsákot teletömködött arannyal, és hazavitte. A hűséges tiszttartó!

    – Most rajtam a sor – szólt a jobb első láb. – Tartsátok az ágyat, testvéreim, hamarosan visszatérek! – Azzal elillant, mint a kámfor. Rövid idő múlva lihegve tért vissza, és egyenesen a helyére ugrott. – Gyalázat! Gyalázat, amit láttam! – kiáltotta felindultan.

    – Meséld el gyorsan! – kérlelte az ágy másik három lába. – Miféle gyalázatról beszélsz?

    – Hogyan meséljem el azt, amit láttam? – kérdezte a jobb első láb. – A királyné szobájába mentem, és ott láttam a király miniszterét. A királyné mellett ült, és csendesen beszélgettek.

    – Miről beszélgettek? Mit beszéltek? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A jobb első láb folytatta: -„Öld meg a királyt – mondotta a miniszter a királynénak -, akkor boldogan élhetünk kettesben.” „Ó, nem, nem tudom megtenni, nem tehetek ilyent!” – tiltakozott a királyné. A miniszter erre nagy haragra lobbant. Arcul ütötte a királynét, olyan erővel, hogy öt ujjának nyoma ott maradt a felséges asszony orcáján.

    – Milyen borzasztó! – kiáltotta az ágy másik három lába. A király figyelmesen végighallgatta a faragott ágylábak beszélgetését, és megborzadt. Nem bírta tovább, kiugrott az ágyból, és egyenesen a királyné hálószobájába rohant. Ahogy felesége arcára pillantott, látta rajta a miniszter öt ujjának nyomát.

    – Mi történt az arcoddal? – kérdezte tőle a király. A királyné rémülten ugrott talpra.

    – Az arcommal? – hebegte. – Ó, igen, beütöttem az ágy sarkába.

    A király testőreiért küldött. Megparancsolta nekik, hogy hozzák elébe miniszterét, tiszttartóját és a konyhán dolgozó szolgálólányokat. Ezután börtönbe záratta a királynét és a minisztert, és szigorúan megbüntette a tolvaj tiszttartót és a szolgálólányokat. A király nagyon hálás volt az ifjú ácsnak, akitől a bűvös ágyat vásárolta. Meg akarta jutalmazni, de az ifjút sehol se találta. A király ekkor kidoboltatta és kihirdettette az országban, hogy annak az embernek, aki az ágyat készítette, jelentkeznie kell a palotában. Az ifjú ács hallotta a parancsot, de azt hitte, azért keresik, mert valamit elhibázott az ágyon, és a király talán meg akarja büntetni. Annyira félt, hogy elrejtőzött a dzsungelbe. A katonák végül rátaláltak és a király elé vezették.

    – Megmentetted az életemet azzal, hogy nekem adtad el azt a csodálatos ágyat – szólott a reszkető ácshoz a király. – Azért hívattalak, hogy megjutalmazzalak. Sok jó földet és egy szép házat adományozok neked ezért a kiváló munkáért. Az ifjú ács nagyon meglepődött, de őszintén hálás volt a bőkezű ajándékért. Még sok-sok esztendeig élt boldogan a szép házban feleségével, és számtalan csodálatos bútort készített. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    (Indiai népmese)

    Forrás: nempese.hu

  • Három kívánság

    Három kívánság

    Ha nektek lenne három kívánságotok mit kezdenétek vele? Vajon mit értékelünk jobban, azt amiért megdolgoztunk vagy azt, amit ajándékba kapunk? Miért okozott viszályt a kívánságok kiválasztása? Ti meg tudnátok egyezni?

    Diafilm megnyitása

  • Mátyás király meg az igazmondó juhász

    Mátyás király meg az igazmondó juhász

    Egyszer a burkus király meglátogatta Mátyás királyt. Mint pajtások köszöntötték egymást, azután azt mondta a burkus király:
    – Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van.
    – Igaz – mondja Mátyás -, van nekem a juhaim között egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom is, aki sohasem hazudik.
    Mondja erre a burkus király:
    – Én megmutatom, hogy mégis hazudik!
    – De – feleli Mátyás király – nem hazudik az, olyan aztán nincs!
    – Majd megmutatom én! Megcsalom úgy, hogy muszáj neki hazudnia!
    – Fogadok akármibe, hogy nem hazudik – mondja Mátyás király. – Fele országomat odaadom, hogyha elveszítem a fogadást.
    – Én meg odaadom a fele országomat akkor, ha nem hazudik! – mondja végül a burkus király.
    Kezet fognak, azzal jóéjszakát mondanak, és ki-ki megy szállására. Ott a burkus király felöltözik a parasztruhába, és rögtön kimegy a tanyára a juhászhoz.
    Köszönti, mire az visszaköszön.
    – Isten hozta, király uram!
    – Honnan ismersz te engemet?
    – Megismerem a szaván, hogy maga a király – feleli a juhász.
    Azt mondja erre a burkus király:
    – Adok neked sok pénzt és hat lovat ráadásul, csak add nekem az aranyszőrű bárányt!
    – Jaj – mondja a juhász -, a világért sem adom, mert felakasztana érte a király.
    Még több pénzt ígért neki a burkus király, de a juhász nem áll kötélnek.
    Hazamegy nagy búsan a burkus király, és csak búsul, búsul. Ott volt a lánya is.
    – Ne búsuljon, édesapám, elmegyek én ahhoz a juhászhoz, majd én megcsalom.
    Úgy is lett. Vitt magával egy láda színaranyat meg egy üveg bort. A juhász azt mondta, nem hiányzik a pénz. Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.
    Addig-addig beszélt, incselkedett a lány, hogy végül megitták az üveg bort. A bortól olyan kedve kerekedett a juhásznak, hogy megígérte a királylánynak, odaadja neki a bárányt, ha feleségül megy hozzá.
    Soká szabódott a lány, végül beleegyezett. Azt mondja erre a juhásznak:
    – Nyúzd meg a bárányt, a húsát edd meg, a bőrét meg add nekem! Így is lett. A juhász megnyúzta az aranyszőrű bárányt, a királylány pedig nagy örömmel vitte az apjának a bárány bőrét. Örvendezett is a burkus király, hogy a lánya így meg tudta csalni a juhászt.
    Eljött a reggel. Búsult erősen a juhász, mit mondjon a királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány nincs többé. Elindult a királyi palotába. Útközben többször is elpróbálta, mit hazudik majd, ha a király szeme elé kerül. Beleszúrta botját egy egérlyukba, rátette a kalapját, elhátrált tőle, aztán újra feléje ment, s elváltoztatott hangon így kezdett beszélni:
    – Mi újság, szolgám, kinn a tanyán?
    – Ott semmi különös, csak az hogy az aranyszőrű bárány elveszett, megette a farkas!
    Mikor ezt a hazugságot kimondta, megijedt.
    – Hazudsz – folytatta a király hangján -, akkor a többit is megette volna!
    A juhász erre kivette botját az egérlyukból, és búsan ballagott a király palotája felé.
    Ismét talált egy egérlyukat, abba is beletette a botját, rá a kalapját, felköszöntötte, és elmondta az újabb mondókáját.
    – Mi hír a tanyán?
    – Az aranyszőrű bárány beledöglött a kútba.
    – Hazudsz, mert akkor a többi is beledöglött volna!
    Újra csak vette a botját, és bandukolt a kastély felé.
    Harmadik egérlyukat is talált, harmadszor is eljátszotta:
    – Mi újság a tanáyn?
    – Ellopták az aranyszőrű bárány.
    – Hazudsz, mert a többit is ellopták volna!
    Nem próbálkozott többet a hazudozással, vette a kalapját, botját, és bekopogott Mátyás királyhoz. A burkus király is ott ült a lányával az asztalnál. Már várták, ugyan mit hazudik a juhász.
    – Mi újság a tanyán? – kérdi tőle Mátyás király.
    – Semmi, csak az, hogy az aranyszőrű bárányt elcseréltem egy szép fekete báránnyal.
    – Hát hozd be azt a bárányt! – mondja örömmel Mátyás király.
    Azt mondja erre a juhász:
    – Ott ül középen!
    – Éljen! Nem hazudtál! – kiáltott fel Mátyás király. – Ezért neked adom a burkus király fele országát!
    – No, én meg – toldja meg a burkus király – odaadom feleségül a lányomat, mert úgyis szeretitek egymást.
    Így lett az igazmondó juhászból burkus király.

    (magyar népese)

  • A macskacicó

    A macskacicó

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.   Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:  

    Kép forrása: moly.hu

    – Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.  

    Azt mondja a macskacicó:  

    – Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

    Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot. A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:  

    – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?  

    – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?  

    – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó. Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba. A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

    Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:  

    – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?  

    – Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.  

    – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.  

    Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte. Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.  

    – Mondd meg: ki a menyasszonyod?  

    – Majd meglátjátok!  

    Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni. A macskacicó ott várta az erdőszélen. Megint azt mondja neki:  

    – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?  

    – Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?  

    – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!  

    A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt. Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.  

    – Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.  

    Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé. Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.   Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége.

    Itt a mese vége! 

    (magyar népmese)

    Forrás: https://nepmese.hu/mesetar/mesek/a-macskacico

  • A róka meg a daru

    A róka meg a daru

    Találkozik a róka a daruval, s kérdi:

    – Hol jártál, daru koma?

    – A tónál voltam, hogy élelmet keressek, halat fogjak magamnak. Hát te, róka koma, merre jártál?

    – Én is voltam vadászni, a faluban tyúkászni. De tudod, hogy az ételről mi jutott az eszembe? Rendezzünk egy jó vendégséget.

    – Jól van, róka koma, kinél rendezzük?

    – Előbb nálam, azután pedig nálad. Holnap délben gyere hozzám ebédre.

    – Megyek, de nekem hosszú nyakú edényben add az ételt, mert én a csőrömmel tányérból nem tudok enni.

    Szerzett a róka másnapra egy kövér tyúkot, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a tányérba kerültek, a hosszú nyakú edénybe pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.

    Látta a daru, hogy kinek milyen az étele, de semmit sem szólt, hanem ebéd után ő is meghívta a rókát.

    – Na, róka koma, holnap délben te gyere hozzám ebédre.

    – Megyek, de nekem tányérban add az ételt, mert én a szájammal hosszú nyakú edényből enni nem tudok.

    Szerzett a daru másnapra néhány szép halat, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a hosszú nyakú edénybe kerültek, a tányérba pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.

    Látta a róka, hogy kinek milyen az étele, s mérgelődni kezdett. Kérdi a daru:

    – Talán haragszol, róka koma?

    – Hát már hogyne haragudnék, daru koma, amikor te finom ételt eszel, s nekem csak a rossza jutott!

    Felelte a daru:

    -Ugyan, édes róka koma, én csak azt tettem veled, amit te tettél velem. Kölcsönkenyér visszajár.

    (Népmese)

    Forrás: http://www.okosjatek.hu/rovid_esti_mese_gyerekeknek_az_okosjatek_tollabol

    .

  • Nagyhatalmú Sündisznócska

    Nagyhatalmú Sündisznócska

    Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:

    – Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.

    S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

    – Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

    Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!

    Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.

    – Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.

    Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.

    – Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

    – Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

    De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:

    – Hová lett, hová lett?

    Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

    – Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.

    – No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

    – Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

    – Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.

    No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.

    – Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.

    Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:

    – Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

    – No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

    – Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

    Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!

    A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

    – Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

    – Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.

    Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:

    – Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.

    Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

    – Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

    – Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.

    – No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

    Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

    – Fusson, akinek az élete kedves!

    No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

    Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:

    – No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

    Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

    Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.

    (Móra Ferenc)