A Cuha patak mentén eredtünk a víz nyomába, hogy a legnagyobb vízőrzőktől, a hódoktól tanuljunk.
Az aszály már nemcsak a földeket, az alsó növénytakarót és a cserjeszintet érinti. A fák levelüket hullajtva igyekeznek túlélni a csapadékmentes szélsőséges időjárási viszontagságokat.
És sajnos már nemcsak a föld, a levegő is szomjazik. A légköri aszály kiszívja a talajból és a növényekből a maradék nedvességet is.
Várpalota felől a 8-as főúton, majd a 82-es útra letérve érkeztem a zirci vasútállomáshoz. Útközben elhaladtam Hajmáskér és Öskü mellett, ahol az elmúlt hét hatalmas pusztítást okozó tűzvészéről tanúskodtak az utat szegélyező elszenesedett fák.
A tűzesetek 99%-a emberi mulasztás következménye.
Gyulafirátót végén a temető mögötti fenyves és domboldal feketéje is üzent, hogy jobban kellene vigyázni.
A tűzzel és a vízre is.
A vízőrző mozgalom célja egy változtatni képes, tettre kész közösség építése.
Szakemberek, civilek fogtak össze, hogy megtartsuk amit még meglehet, visszafordítsuk amit vissza lehet és jobbá tegyük amit jobbá lehet tenni a vizeink megtartása és védelmébe érdekében.
A hód-túrára a Veszprém megyei vízőrzők munkacsoportjának szervezésében került sor.
“A csoport célja, hogy összefogja mindazokat, akik fontosnak tartják a víz helyben tartását, a táj vízmegtartó képességének növelését, a természetes vízfolyások, vizes élőhelyek és források megőrzését, valamint a klímaváltozás hatásaira adható gyakorlati válaszok keresését.
Szeretnénk feltérképezni a megye vízzel kapcsolatos értékeit és problémáit, megosztani a jó gyakorlatokat, terepi programokat szervezni, kapcsolatot építeni szakemberekkel, valamint együttműködni a természetvédelem, a vízügy, az erdészet, a gazdálkodók és az önkormányzatok képviselőivel.” – olvasható a csoport Facebook oldalán.
Az első terepbejárásra 26-an érkeztünk Zircről és a környező településekről, de volt aki Fejér vagy épp Győr-Moson-Sopron megyéből.
A program szakmai vezetője Juhász Erika biológus, a VízŐrző Mozgalom tagja és a hódok kutatója volt.
Bár sokat túráztam eddigi éltem során, de még soha nem láttam hódnak még csak a nyomát sem. Így kíváncsi izgalommal vártam a mai alkalmat.
Miután mindenki megérkezett, az út túloldalán a patak mentén indultunk el az erdő felé.
Lassan haladtunk.
Minden jelentősebb látnivalónál megálltunk és a helyi erdőjáróktól, Erikától és a kis Vilmostól tanultunk, aki édesapjával rendszeres résztvevője a vízőrző programoknak, így már akár le is doktorálhatna hódológiából.
Felkerestük a hódok által épített gátakat. Megfigyeltük a hódok jelenlétének nyomait, és arról beszélgettünk, miként formálják ezek a különleges állatok a tájat, milyen szerepet töltenek be a vízmegtartásban, hogyan gazdagítják a patak élővilágát és mi kárt okoz az ember a folyóvizek túlszabályozásával, valamint az árterek beépítésével.
Megtudtam, hogy Eplénynél, ahonnan a Cuha ered, a patakmeder teljesen száraz. Ami víz van benne, az a vízgyűjtő szerepéből ered, a befolyó ereknek és a hódoknak köszönhető, pedig régen, a 90-es évek végén annyi víz folyt benne, hogy még halak és rákok is lakták.
Állandó folyású víznek kellene lennie. Ami most van, sajnos az ember által már elfogadott, egyre megszokottabb, de nem a természetes állapot és tenni kell ellene.
Az egyre szélsőségesebb időjárás miatt meg kell tanulnunk hatékonyan tárolni a vizet, illetve hatékonyan védekezni a villámárvizek ellen.
A hódok mindkettőnek szakértői.
A hód a gátak építésével vízgyűjtőket alakít ki, hogy a hódüreg bejáratát elrejtse a ragadozók elől, miközben ezzel a tevékenységével kompenzálja az aszály hatásait. Lassítja a vízfolyást és a villámárvizek lezúdulásakor azok pusztítását is mérsékli.
Megtudtam azt is, hogy a hód fogában vasas lerakódás van, ezért narancssárga és olyan erős, hogy alkalmas a farágásra.
Biztos más felhasználásra is alkalmas lenne, de a hód csak erre használja. Farágásra. Mert hogy fát eszik. Kérget, gallyakat. Ezért is dönti ki a fákat, hogy elérje a vékonyabb gallyakat, ami számára gourmet fogás az erdei bisztróban.
És csak olyan fát rág meg, amit szeret.
Kedvencei a nyárfa, a fűzfa, de a gyümölcsfákat is nagyon szereti.
A gát és a vár építésével sem igazán nekünk akar segíteni. Csak biztonságos otthonra vágyik.
A várat az üreg tetejére építi, amikor az beomlik.
A várépítéshez használja a melső mancsát is. Sarat hord benne. Ilyenkor hátsó két lábára áll és a farkával támaszkodik.
A farkát úszás közben kormányzásra, veszély esetén jelzésadásra is használja.
Be tudja csukni a fülét. Van benne egy hártya, amit be tud zárni, hogy merülés közben ne menjen bele a víz.
Ott épít, ahol vízcsobogást hall és addig fog építeni, amíg vízcsobogást hall. Amint csend van, készen van.
És hogy miért a hód a legjobb vízőrző?
Mert nem kell engedélyt kérnie a gátépítéshez, miközben a hódgát elbontása engedélyköteles.
Vigyázzunk rájuk. Vigyázzunk a gátakra. Amúgy sem érdemes csak a tetejét elbontogatni, mert akkor a hód azt hiszi, hogy nem építette elég magasra és még magasabbra emeli.
Az út menti kiégett fák után jó volt zöldet látni.
Jó volt vizet látni.
A természettel való törődés, harmónia, együttélés, a természet megóvása az öngondoskodásunk része kellene hogy legyen. Elvégre a Föld, az élőhelyünk. Fák, növények, állatok és víz nélkül nincs élelem, nincs élhető levegő, nincs élet.
Tanuljunk a hódoktól, a természet és a víz őreitől és őrizzük mi is a vizet.
Őrizzük együtt az életet.
Mesemondó blog 