Olyan nincs, hogy valaki készen van és most már nyugodtan hátradőlhet.
Az életben mindig adódik valami, amivel meg kell küzdeni. És hogy ez milyen mélységben érint meg minket, az attól függ, hogy mi van a tarisznyánkban.
Üres, vagy lapul benne olyan eszköz és szokás, amit magunknak pakoltunk be, alakítottunk ki ezekre az időkre. És persze nem hanyagoljuk el béke időben sem, mert a lelki egyensúly és a mentális nyugalom érzékeny dolog.
Mert nem az a kérdés, hogy jön-e majd olyan esemény az életünkbe, amitől a lelki békénk egy nap fel fog borulni? Hanem az, hogy amikor ez megtörténik, hogyan reagálunk és hogyan, illetve milyen ütemben tudunk továbblépni?
Van egy saját érzelmi rezilencia edző programom.
fartlek futás – én döntöm el a távot, és hogy melyik szakaszt futom lassan, melyiket tempósan és melyiket gyorsan – kezembe veszem cselekvés szinten az irányítást, gyakorlom a szabad akaratot
oknyomozás – nyugi sarok, nyugi mappa, toll, papír, ceruza, csend
Azt valahogy sokkal könnyebben megmondjuk mi nem jó, mi feszít, mitől érezzük magunkat rosszul. De amikor megkérdezik, hogy “jó, de akkor mit szeretnél helyette?” – a válasz legtöbbször az, hogy “nem tudom.”
Én az utóbbira helyezem a fókuszt.
Leírom 1 rövid mondatban, hogy mit szeretnék. Ez a virág közepe. Utána sorba veszem, mi tartozik hozzá. A virág szirmai. Majd egyre kibontom az egyes szirmokat is.
Készítek a virágnak tápoldatot is.
Ez nem egy nap. Napok. Mindig magammal hordom, és ha valami beugrik, hogy igen, ez ide tartozik, ez meg ehhez kapcsolódik, akkor előveszem és ráírom.
Aztán egy nap arra ébredek, hogy itt bent béke van. Még magammal viszem mindenhova a papírkám, de már nem kerül rá semmi, és én tudom merre tartok, mit akarok és az egyensúly helyreállt.
Mindig van nálam egy üres papír.
Nem mindig virág kerül rá. Van hogy gyűrű, fa, iránytű vagy épp egy sziget csónakokkal.
Mindig elmegyek futni is.
Az elmúlt időszak kicsit sűrű volt. 2 költözés 1 év alatt. Picurkának új iskola, nekem munkahelyváltás. Új kapcsolatok, új közösség. Új élet. Új szokások.
Fel kellett magunkat építeni.
A futásra kevesebb idő jutott, így igen, a kihagyott napok céklavörös pírt rajzoltak teljes arcszélességben a fejemre 4 km-en. De lassan minden a helyére kerül és én minden egyes pillanatát élvezem.
Szeretem az új otthonunkat.
Szeretem az új életünket.
Szeretem a határokat, amiket felállítottam.
Szeretem, hogy ettől biztonságban vagyok.
Szeretem a küldetéstudatom, a célokat, amiket magam előtt látok.
Szeretem a valóban működőképes eszközöket a tarisznyámban. És már azt is szeretem, hogy az élet az elmúlt években arra adott lehetőséget, hogy ezeket ne laborkörülmények között, hanem élesben teszteljem.
De azt is, hogy a teszt időszaknak már vége és új fejezetet írhatok.
Szeretem azt, aki lettem.
Szeretem azt, amit adhatok.
Szeretem a bátorságom, hogy elindultam. Szeretem, hogy a saját életem élem és építem. 
Mesemondó blog 