Az almahéj

Egyszer egy fiú, akit Marcónak hívtak, nagy gonddal almát szedett a fáról. Minden egyes darabot óvatosan átnyújtott az édesapjának, hogy egyik se ütődjön meg. Édesapja darabonként a kosárba helyezte őket. – Tavaly – mondta – az utolsó almákat márciusban ettük meg, olyan jól elálltak. – Marco egy ággal feljebb mászott. – Néhány hete az osztálykiránduláson almát ettünk, de azok még éretlenek voltak. Néhányan rosszul lettek tőle. – Marco kicsit lassabban folytatta az almaszedést. – Én is rosszul lettem, de nem volt annyira szörnyű. Sokkal rosszabbul eset, hogy Sven olyan szívtelen volt. Először kimondhatatlanul örültem, mert Herms úr Svennel, az osztályszóvivőnkkel osztott be egy szobába. Mindenki engem irigyelt. Sven mindig vidám, és mindig viccelődik. Majdnem mindig! Azon az estén, amikor almát ettünk, nem ismert tréfát. – És mi történt? – kérdezte Marco édesapja. Marco átnyújtott apjának egy szép, nagy almát. – A pónilófarmról visszafelé menet szedtük az almákat. Nagyon savanyúak voltak. Vacsoránál egy falat étel sem ment le a torkomon, úgy fájt a gyomrom. Mikor már az ágyban feküdtem, hánynom kellett. Olyan hirtelen jött, hogy épp csak ki tudtam hajolni az ágy széléről, már jött is ki belőlem. Szerencsétlenségemre az emeletes ágy felső szintjén feküdtem. Sven rám ordított: – Te mocskos disznó! – Egy kevés ráfröccsent a nadrágjára. – Ha nem jön ki az a folt a nadrágomból, meggyűlik velem a bajod! – fenyegetett. Heiko is a szobánkban feküdt. Ő nagyon visszahúzódó, és sokat van egyedül. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, felállt, hozott egy vödröt, benne vizet és felmosót, és mindent felmosott. Kétszer-háromszor is megismételte, míg minden tiszta nem lett. Sven még mindig morgott: – Mocskos disznó! – Heiko beállította a vödröt a sarokba: – Még szükség lehet rá – gondolta. Aztán megkérdezte tőlem: – Hozzak neked egy pohár vizet?

Amikor Marco lemászott a fáról, ezt mondta az édesapjának: – Sohasem hittem volna, hogy Sven így tud viselkedni. – Az apa ekkor kezébe vett két almát. Az egyik pirosan fénylett, a másik sárgászöld volt. – Melyiket ennéd meg? – kérdezte. – Buta kérdés – nevetett Marco, és a pirosra mutatott. Édesapja kettévágta egy késsel. Kukacos volt. – Látod, mindig meg kell nézni, mi van az alma héja alatt – mondta az apa -, ám ez nehéz, nagyon nehéz. Mert tudnunk kell a szívünkkel látni.

(Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – Z-Press Kiadó)