Mesemondó blog

Kategória: Történetek tanároknak

  • Az árva kisfiú narancsa

    Az árva kisfiú narancsa

    Már kisgyermekként elveszítettem a szüleimet, és kilenc évesen egy Londonhoz közeli árvaházba kerültem. Ez a hely rosszabb volt, mint egy börtön. Naponta tizennégy órát kellett dolgoznunk – a kertben, a konyhában, az istállóban és a földeken. Minden nap egyforma volt, és egész évben csak egyetlen szünnap volt: karácsony napja. Ekkor minden fiú kapott egy szem narancsot Jézus születésének ünnepére. Ez volt minden. Semmi édesség, semmi játék. De még a narancsot is csak azok kapták meg, akik az év során semmi rosszat nem követtek el, és mindig engedelmesek voltak. A karácsonyra kapott narancs az egész évi vágyakozást testesítette meg. Így érkezett el egyszer a karácsony, ami az én kis szívemnek ezúttal a világ végét jelentette. Mialatt a többi fiú az árvaház vezetője elé lépett, és mindegyikük átvette a narancsát, nekem egy szobában kellett állnom, és onnan végignéznem. Ez volt a büntetésem, mert egy nyári napon el akartam szökni az árvaházból. Amikor véget ért az ajándékozás, a gyerekek játszhattak az udvaron. Nekem a hálóterembe kellett mennem, és egész nap ott feküdnöm. Mélységes szomorúság vett rajtam erőt, és szégyelltem magam. Sírtam, és nem akartam tovább élni. Egy idő után lépteket hallottam a szobában. Egy kéz felemelte rólam a takarót, ami alá bebújtam. Ekkor felnéztem. Egy kisfiú, William állt az ágyam előtt, kezében egy naranccsal és felém nyújtotta. Nem tudtam, hogy történhet ez velem. Honnan szerezhetett a többin felül még egy narancsot? Hol Williamre, hol pedig a narancsra néztem, és tompán éreztem belül, hogy ennek az egésznek a naranccsal valami különös jelentése van. Egyszerre csak tudatosult bennem, hogy a narancs már meg is volt hámozva, és amikor közelebbről megnéztem, minden világossá vált. Könnyek szöktek a szemembe, és mikor kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a narancsot, tudtam, hogy ügyesen össze kell szorítanom az ujjaimmal, nehogy szétessen a gyümölcs. Mert mi is történt? Tíz fiú összefogott az udvaron és eldöntötték, hogy nekem is kijár a karácsonyi narancsom. Ezért mindegyikük meghámozta a saját narancsát, és leszedett belőle egy cikket. Ezután a tíz különálló cikkből egy új, szép kerek narancsot állítottak össze.

    Ez a narancs volt életem legszebb karácsonyi ajándéka. Megtanította nekem, hogy az igazi barátság mekkora vigaszt jelent.

    Visszacsatolás

    • Milyen érzéseket vált ki belőled ez a történet?
    • Miben tudnánk egymást kölcsönösen még jobban támogatni a csapatban?
    • Milyen értékmérők számítanak a közösségünkben?
    • Ki és mikor van különösen ráutalva mások segítségére?

    Felhasználási javaslat

    Minden résztvevőnek adhatunk egy-egy almát a történet felolvasása előtt, ami által személyesebb lesz a történet emléke, vagy bevihetünk egy fehér moderációs kártyára nyomtatott-ragasztott narancsmotívumot, s a történethez kapcsolódóan kioszthatjuk a további feldolgozáshoz. Ezután dolgozzuk ki az egész csapattal együtt, vagy kis csoportokban, mit is tehetne a csoport annak érdekében, hogy egymást kölcsönösen jobban támogassák. A csapat nagyságától függően mindenki írjon fel a kártyájára egy, kettő vagy három erre vonatkozó ötletet. Ezeket aztán gyűjtsük össze és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Mégsem lehet ünnepelni

    Mégsem lehet ünnepelni

    Egyszer valahol messze, Indiában vagy Kínában lakodalomra készültek. Az ifjú pár nagyon szegény volt, ezért az esküvői meghívókra ráírták, hogy mindenki hozzon magával egy üveg rizsbort, és töltse érkezésekor a bejáratnál lévő nagy hordóba. Ezzel mindenki hozzájárult volna a szép és nagyszabású ünnepséghez.

    Amikor már mindenki összegyűlt, a felszolgálók merítettek a hordóból. De amikor az ifjú pár egészségére koccintott és ivott a volna a násznép, mindenkinek lefagyott az arcáról a mosoly: ugyanis mindenkinek tiszta víz volt a poharában.

    Most aztán mindenki megbánta, hogy így gondolkodott: – Ó, azt az egy üveg vizet, amit én beleöntök, senki sem fogja észrevenni! – Csak sajnos mindenki ugyan ezt gondolta. Mindenki a másikra számított, és így akart együtt ünnepelni. Így viszont nem lehetett megünnepelni a lakodalmat.

    Visszacsatolás

    • Meddig megyünk el, ha tenni kell valamit a csapatunkért?
    • Hol ér véget nálunk a kölcsönös támogatás?
    • Mikortól érezzük úgy, hogy mi magunk csak a második helyen állunk?
    • Mi vonatkoztatható a mi csapatunkra a fönti történetből?
    • Konkrétan mit tehetünk, hogy ezt a viselkedésmódot elkerüljük?

    Felhasználási javaslat

    A következő eljárásmódok közül választhat egyet a történet feldolgozásához:

    1. Minden résztvevő kap egy kis üveg szörpöt, melynek a címkéje helyén maga a történet áll. A szörpöt aztán állandó emlékeztetőül az íróasztalra tesszük. Az se lenne rossz, ha még lennének további üres címkék, amelyekre a résztvevők ráírhatnák legfontosabb felismeréseiket vagy terveiket, majd ezt követően az üveg hátuljára ragaszthatnák.
    2. Állítsunk szimbolikusan egy üveg szörpöt és egy üveg vizet a kör közepére, mielőtt a történetet felolvasnánk! Esetleg két szörpös üveget is tehetünk a kör közepére, amelyek közül az egyikben víz van, a résztvevők azonban nem tudják, melyikben.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A kompromisszum

    A kompromisszum

    Egy szép júniusi napon egy nagy, sötétzöld falevelet fújt a szél ide-oda.

    Az egyik délelőtt, mikor a madarak már épp abbahagyták reggelt köszöntő dalukat, valamint elkezdte csiklandozni a levélkét a száránál. Egy hernyó egyensúlyozott a gallyon, és kimerülten így szólt: – Jó napot!

    A szokásos udvariassági körök után az időjárásról beszélgettek, míg a levél végül megkérdezte: – Tulajdonképpen miért jöttél?

    A hernyó zavarba jött: – Igen, azt akartam… vagyis szeretném… – úgy tűnt, ez a mondat sohasem ér véget, így hát a hernyó újat kezdett: – Egy nagy kérésem volna hozzád. Te minden reggel megkapod a fától a táplálékot, amire szükséged van, sohasem kell élelmet keresned. Nekem viszont nem ilyen egyszerű ennivalót találnom. Éppen ezért vagyok most itt. – Ha tudnék segíteni neked, megtenném – válaszolt a levél együtt érzően -, de nekem itt van az állandó helyem ezen a fán – nem tudok segíteni az élelemkeresésben.

    – Neked olyan szép, zöld ruhád van – folytatta a hernyó óvatosan. A sötét, egyenletesen zöld levél elégedetten illegette magát. – Nem ehetnék egy egészen pici darabot a ruhádból? – A levél először úgy gondolta, rosszul hallotta. De amikor a hernyó ránézett, tudta, hogy jól értette. Lassan kifújta a levegőt, és elgondolkodott: – A hernyó éhes és fáradt. De adjak oda neki egy darabot a ruhámból?

    Nehéz elhatározás volt, mígnem világossá vált előtte: ha nemet mondana, a hernyó az éhsége miatt úgy enne valamennyit az öltözetéből. A levél nem tudná megakadályozni. Ha igent mondana, akkor segítene a hernyónak, ő maga is örülne, és hálás lenne. Végtére is, egy lyukkal a ruhánkon is lehet élni. Így a levél igent mondott, a hernyó jóllakott, és hálásan el is beszélgetett a levéllel.

    Ősszel a lukas falevél megható, boldog életre tekintett vissza.

    Visszacsatolás

    • Milyen érzést vált ki belőled ez a történet?
    • Mennyire vagyunk készek kompromisszumokra a csapaton (osztályon, csoporton) belül?
    • Hogy működik nálunk egymás kölcsönös támogatása?
    • Mikor kezdődik az, hogy már nem mi vagyunk az elsők önmagunk számára?

    Felhasználási javaslat

    Minden résztvevőnek ragasszunk fel moderációs kártyára egy friss, zöld levelet, majd lyukasztóval lyukasszuk ki. Az első oldalra, a levél mellé egy odaillő idézetet is írhatunk. A kártya hátsó oldala szolgálhat arra, hogy feljegyezzünk a tréninggel kapcsolatos fontos felismeréseket és terveket, melyek utána az íróasztalon, vagy az iskola padon állandóan elkísérhetik a foglalkozás résztvevőit.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Miért nem mondtad előbb?

    Miért nem mondtad előbb?

    Egyszer egy koldus hevesen kopogtatott egy ház ajtaján. A ház ura, aki épp a felső szinten rendezkedett, így kiáltott: – Ki az? – A koldus így szólt: – Kérlek, nyiss ajtót! – A ház ura sóhajtott egyet, felállt, lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és meglátta a koldust, aki egy kis ennivalót kért tőle. Így szólt a házigazda: – Gyere fel hozzám! – Amikor felértek a felső szintre, azt modnta a ház ura a koldusnak: – Semmi ehető nincs a házban. Isten majd megadja neked a mindennapi kenyeret. – A koldus mérgesen így szólt: – Ha nem akartál semmit adni nekem, miért kellett feljönnöm? – Erre így felelt a házigazda: – Te miért nem mondtad, mit szeretnél, amikor még fent voltam?

    Visszacsatolás

    • Hogyan foglalnád össze saját szavaiddal a történet kulcsüzenetét?
    • Szerinted okosabb lett volna őszintének és egyértelműnek lenni?
    • Mely szituációkban élted már át, hogy az őszinteség és az udvariasság között hezitáltál?
    • Hogyan hatnak rád azok az eladók, akik ügyes szavakkal manipulálni próbálnak, vagy akár meg is teszik?
    • Egy mondás azt tartja, hogy “az őszinteség a legkifizetődőbb”: hogyan vélekedsz erről?
    • Mit gondolsz, vajon tanul-e a koldus az esetből?
    • Milyen tanulságot vonhatunk le a történetből?

    Felhasználási javaslat

    Szemléltetésül négy különböző színű plakátot tehetünk a kör közepére, melyekre az “őszinteség”, “udvariasság”, “átláthatóság”, és “egyenesség” fogalmakat írjuk. Még a történet felolvasása előtt megkérjük a résztvevőket, hogy álljanak a számukra legrokonszenvesebb fogalom mellé. Ebből kialakíthatunk egy kis beszélgetést, melyben mindenki elmondja, miért állt az adott helyre, majd ezt követően, amíg ott állnak a résztvevők, felolvassuk a történetet.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Az asztal

    Az asztal

    A sötéthajú férfi jól megpakolt tányérral állt az ebédlő közepén, és körülnézett. Felfedezett egy kétszemélyes asztalt, ahol csak egy ember ült. Odament, és megkérdezte: – Leülhetek?

    • Az asztalnál ülő öregember épp egy salátalevéllel volt elfoglalva, bólintott, és késével a szabad székre mutatott. A fekete hajú egy rövid fejbiccentéssel megköszönte, letette ételét, majd leült. Mielőtt megkezdte az evést, megáldotta az ételt, és összetette a kezét. Amikor az öreg ezt észrevette, ironikus vigyor ült ki az arcára. Majd felszúrt egy krumplit a villájára, kettévágta a késével, és a felét az asztal közepe fölött felemelte.
    • Ne spagettit olaszkám! – élcelődött hangosan. Az olasz röviden felnézett, majd anélkül, hogy válaszolt volna, elkezdett enni. Az öreg csak folytatta a szurkálódást:
    • Ha itt már eleget összeharácsoltál magadnak, mész vissza anyucihoz. Ott akkor majd újra minden nap lesz spagetti.
    • Ne gúnyolódjon anyámon! – válaszolt az olasz nyugodtan, és folytatta az evést. Az öreg rosszmájúan megjegyezte:
    • Ti, olaszok mindig az anyátok szoknyája körül maradtok. De azért mégiscsak férfiak vagytok, ha a mi lányaink után futtok! – Az olasz lecsapta kését és villáját az asztalra. Tekintete szúrós lett.
    • Hagyjon engem békén! – mondta keményen és hangosan. Az öreg azonban tovább bosszantotta. A többiek egyetértését keresve nézett körül az ebédlőben:
    • Ez a jöttment olasz most már elő is akarja nekem írni, mit csináljak. – Ezután újra odafordult az olaszhoz. – Ne felejtsd el, te itt csak megtűrt személy vagy, aki elveszi tőlünk a munkahelyeket! Nem szeretünk titeket. Elegünk van belőletek! – Az olasz felugrott, egész teste remegett. Segélykérően nézett a szomszéd asztalok felé, de mindenki mélyen a tányérjába bámult. Mindenki csak magával, és az ebédjével törődött. – Nyugodj le, olasz! – gúnyolódott az öreg. – Senki nem akar itt tudni rólad. Mindegyikük egyetért velem! – azzal megfogta az olasz férfi tányérját, és az asztal szélére lökte. – Faljál csak! hálásnak kellene lenned, hogy velünk egy asztalnál ülhetsz! – Ekkor az olasz a táskájába nyúlt, és elővett egy kést. Hangosan kinyitotta a pengéjét és közben remegett a keze. Hirtelen néma csend támadt az ebédlőben. Az emberek ijedten néztek a kétszemélyes asztal felé. Csak egy valaki mozdult meg a sarokban, hogy jobban lásson. Az olasz az asztal sarkához tette a kést. Csikorgó hanggal végig húzta a kés pengéjét az egész asztalfelületen, az asztal másik oldaláig. Az asztalt két részre osztotta a mély vágat.
    • Nem ülünk egy asztalnál – mondta hangosan. Ezután eldobta a kést a földre, és elhagyta az ebédlőt.

    Visszacsatolás

    • Mi jut eszedbe először a fenti történetről?
    • Milyen mértékben befolyásolják belső meggyőződéseink a közösséggel való kapcsolatunkat?
    • Felismersz saját magadban más emberekre vagy csoportokra vonatkozó negatív meggyőződéseket?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a történetből a másokkal való együttlét témakörében?
    • Miért esik gyakran olyan nehezünkre megfelelően cselekedni?

    Felhasználási javaslatok

    Állítsunk a kör közepére egy kis asztalt a történet vizuális megjelenítése érdekében, tegyünk rá egy kartonlapot, és egy nagy késsel szó nélkül metsszünk a kartonnal lefedett asztal közepére egy elválasztó vonalat a történet felolvasása után. Ezután együk a kést az asztalra. A foglalkozás során a megfelelő részeknél szimbolikusan újra meg újra felhasználhatjuk ezt a megjelenítést, például a “mi választ el bennünket egymástól”, vagy az “egymástól elfordító meggyőződések” aspektusoknál. Amennyiben a foglalkozáson két különböző vélemény ütközik, ezt megjeleníthetjük úgy, hogy a két véleményt moderációs kártyákra írjuk, és az asztal két, egymástól elválasztott oldalára helyezzük. Ezután feldolgozhatjuk a témát a következő szempontokból is: “Hogyan kezeljük ezeket a különböző véleményeket anélkül, hogy elfordítanának minket egymástól?”

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Rossz vagyok

    Rossz vagyok

    Egy gyermekorvos, aki a gyerekek iskolaérettségét vizsgálta, minden apróságot a következő barátságos mondattal fogadott a rendelőben: – Milyen kedves gyerek vagy te! – Minden gyerek mosolygott és bólogatott. Egy kisfiú azonban szomorúan, és komoly arccal rázta a fejét: – Nem, én nem vagyok kedves gyerek! – Dehogynem, én látom, hogy kedves és aranyos vagy! – Nem – mondta a fiúcska -, nem vagyok kedves. Én vagyok a rossz Fiedrich.

    Milyen gyakran hallhatta, hogy még maga is elhitte! Még nem tudott olvasni és írni, de már nem szerette magát.

    Visszacsatolás

    • Mi jut eszedbe először a történet kapcsán?
    • Milyen hatással lehet ránk mások véleménye?
    • Te mennyire ismered fel magad azok viselkedésmódjában, akik rá akarják erőltetni a véleményüket másokra?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a történetből saját kapcsolatainkra vonatkozóan?
    • Miért van az, hogy mégis nehéz helyesen viselkedni?

    Felhasználási javaslat

    Még a történet előtt egyéni munka keretében megkérhetjük a résztvevőket, hogy írják le kritikus véleményüket másokról a baráti vagy az iskolai helyzetükből. A történet kiértékelésénél aztán mindenki átgondolhatja, milyen hatásai lehetnek az ilyen véleményeknek.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)

  • Hogyan alakul ki a háború?

    Hogyan alakul ki a háború?

    Pedar Joun, kérlek, mondd el, hogyan alakul ki egy háború! – kérte apját egy napon a perzsa kisfiú. – Elmesélem neked szívesen – mondta az édesapja. – Képzeld el, hogy Perzsia csapatokat küld Kínába. – Ebben a pillanatban a kisfiú édesanyja is bekapcsolódott: – Hogy mesélhetsz ilyen butaságot a gyereknek? Mikor történt olyasmi, hogy Perzsia Kína ellen indított volna háborút? – Kedvesem – próbálta az apa megmagyarázni -, én csak egy példán keresztül próbáltam megmutatni, hogyan is alakul ki egy háború. – De a példáiddal, melyek sosem igazak, csak összezavarod a gyereket. Ezenkívül hazugság is, hogy Perzsia háborúzott Kína ellen. – Micsoda? Haugnak nevezel engem? – csattant fel az apa. – Én itt arra áldozom az időmet, hogy tanítsak valamit a gyerekünknek, te meg csak mérgelődsz! Ha úgy gondolod, hogy jobban el tudod magyarázni, akkor csináld te! Úgyis mindig mindent jobban tudsz. – Hallatlan, ahogy velem beszélsz! Soha többet nem mondok semmit! – Ebben a pillanatban a fiú megszakította a szülei veszekedését, és így szólt: – Kedves szüleim, most már nem kell elmagyaráznotok, hogyan alakul ki a háború. Már nagyon jól el tudom képzelni.

    Visszacsatolás

    • Neked mi az első gondolatod a történettel kapcsolatban?
    • Szerinted pontosan miben rejlik a szülők problémája?
    • Mennyire ismersz magadra a szülők reakciójában?
    • Miért harcolunk sokszor olyan keményen azért, hogy a véleményünket elfogadják?
    • Mi tenne jót a szülőknek, mire lenne ebben a helyzetben szükség?
    • Miért esik olyan nehezünkre azt tenni, amit kellene?

    Felhasználási javaslatok

    A vizuális megjelenítés érdekében beszerezhetünk kis harci játékeszközöket és játékkatonákat. Emellett kis csoportokban a következő témákat lehetne feldolgozni:

    • Első csoport: Miért akarjuk olyan sokszor alapból igazolni a szavainkat, gondolkodásunkat és cselekedeteinket?
    • Második csoport: Mit okoz emberi kapcsolatainkban, ha állandóan a saját véleményünket akarjuk igazolni?
    • Harmadik csoport: Vannak-e olyan emberek, akikkel kapcsolatosan különösen fontosnak érezzük, hogy igazoljuk a szavainkat, gondolkodásunkat és cselekedeteinket? Ha igen, miért van így?

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek. – 125 történet – Z-Press kiadó)

  • A megfelelő szó

    A megfelelő szó

    Egyszer, még nagyon régen, egy uralkodó az élet nagy kérdéseiről elmélkedett. Mivel a Jó és a Rossz lényege foglalkoztatta, megparancsolta szolgájának, hogy hozza elé a legjobb, legszebb és legértékesebb szerveket. A szolgáló elhozta egy állat szívét és nyelvét. Az uralkodó megnézte a szerveket, elgondolkodott az értelmükről, majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával. A szolga elment, és újra egy szívet és egy nyelvet hozott az uralkodó elé. Az uralkodó csodálkozva kérdezte a szolgáját: – Amikor a legszebb szerveket kérem, szívet és nyelvet hozol, de akkor is ugyanezeket hozod, ha a legrosszabbakat kérem: hogy lehet ez? – A szolga szerényen így válaszolt: – Hogyha az, amit az ember érez és gondol, tisztán a szívéből jön, és a nyelve csak őszintén az igazat mondja, akkor a szív és a nyelv a legértékesebb szerv. Akihez tartoznak, az az ember egészségesnek és boldognak érzi magát. De ha a szív csak kirakattá válik, ami megtagadja a vágyakat, a nyelv pedig igaztalan és hamis dolgokat mond, akkor mindkét szerv büntetés annak az embernek, akihez tartozik. A kettősség, amit környezete felé mutat, a bensőjét is áthatja, és elfordul tőle a boldogság.

    Visszacsatolás

    • Te mit gondolsz a szolga kijelentéséről?
    • Mi a történet lényegi mondanivalója, tanulsága a saját szavaiddal összefoglalva?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a másokkal való kommunikáció és érintkezés terén ebből a történetből?

    Felhasználási javaslatok

    Felolvashatjuk a történetet a “…majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával…” részig, és hagyjuk gondolkodni a résztvevőket, vajon mely szerveket fogja a szolga az uralkodó elé vinni. Ezt követően pedig végigolvashatjuk a történetet, majd utána gondoljuk át, és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press)

  • Johnny és a kecskebak

    Johnny és a kecskebak

    Johnny erős, jókötésű hároméves fiúcska volt. Egy szép napon összebarátkozott a szomszédban lévő kecskebakkal, Billyvel. Minden reggel szedett egy kis füvet és salátalevelet, majd elvitte Billynek reggelire. Olyan szoros lett a barátságuk, hogy Johhny órákat töltött Billy kedélyes társaságában. Egy nap Johnny arra gondolt, hogy jót tenne Billynek, ha kicsit megváltozna a menüje, ezért salátalevél helyett rebarbarát vitt a barátjának. Billy rágcsálta kicsit a rebarbarát, de megállapította, hogy nem ízlik neki, így eltolta magától. Johhny megfogta Billy egyik szarvát és így próbálta megetetni Billyvel a rebarbarát. Ez alkalommal Billy a barátját lökte el, először csak finoman, de amikor látta, hogy Johhny csak nem engedi el, olyan erősen meglökte, hogy a kisfiú egy nagy huppanással a fenekére pottyant. Johnny annyira megsértődött, hogy letisztogatta magát, mérgesen ránézett Billyre, és soha többé nem jött vissza hozzá. Néhány nappal később, amikor az édesapja megkérdezte, miért nem megy már soha a szomszédba Billyvel csevegni, így válaszolt: – Azért, mert visszautasított.

    Visszacsatolás

    • Pontosan mi volt Johhny problémája?
    • Mennyiben hasonlítunk Johhnyra a gondolkodásunkban és tetteinkben?
    • Mennyire szeretnénk, hogy mások megfeleljenek az elvárásainknak?
    • Milyen hatással vannak az elvárásaink az emberi kapcsolatainkra?
    • Mire tanít minket ez a kis történet?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenéshez bevihetünk egy kis rebarbarát és/vagy egy műanyag játékkecskét, hogy jobban rögzüljön a történet.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)