Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Ess, eső…

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Locska

Fürge patak,
licsi-locs,
merre-hová
iramodsz?

Malomkereket
forgatok,
szomjú madárkát
itatok,
locsolok tikkadt
kerteket,
meztelen lurkót
fürdetek.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Három kívánság

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.

Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.

Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:

  • Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogy jött a tündér.

Hát, az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már meg is született a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.

Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdett tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorral is rágyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbászostul.

Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:

  • Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolábászt!

Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.

Először meg is ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyon kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?

  • Majd levágjuk – mondta az asszony.
  • De én nem engedem – feleselt az ember -, most már ha így van, kívánjuk vissza a lábosba, aztán kész!
  • De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.

Az ember erre azt felelte:

  • De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!

Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.

Most láthattak a vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Találós kérdések

Természeti jelenségek (1.)

Csillag fent a fellegekben,
vízzé válik tenyeredben.
(hópehely)

Vízbe esik, eltörik,
kőre esik, nem törik.
(hópehely)

Hideg pillangó,
a vetésnek takaró.
(hópehely)

Földre esem, de nem fáj,
minden gyerek engem vár.
(hópehely)

Hullok, hullok sebesen,
meghalok a kezeden.
(hópehely)

Madarak szállnak szárnyak nélkül,
fára ülnek lábak nélkül.
Jön egy király napkeletről,
mind megeszi szája nélkül.
(hópelyhek és a Nap)

Sok-sok apró szárnytalan,
jön valaki lábatlan,
mind megeszi szájatlan.
(hópelyhek és a Nap)

A nagy méhkas sűrűn rajzik,
ha nap süti, mind elázik.
(havazás)

Égtől hullok, fehér vagyok,
szeretem a kemény fagyot.
Siklik rajtam szánkók talpa,
víg csatákban vagyok labda...
De ha olvad, vízzé válok,
pára leszek, égbe szállok.
(hó)

Nagy hidegben soká élek,
vigyél szobádba: meghalok. 
(hó)

Kiszakadt egy nagy-nagy zsák,
szerteszórja tartalmát.
Szeretik a gyermekek,
tudod-e, hogy mi lehet?
(hó)

Fehér tollú kiscsibe,
kerek tál a tó színe,
megsütötte Holdanyó,
majd megeszi Napapó. 
(hó)

Csillog is, villog is,
hullik is, múlik is,
a füstös háztetőn,
ezüstös fény, ragyogó!
Hűvös is, befed is,
vetésen meleg is,
jó takaró!
(hó)

Égtől hull, jaj, de jó!
Lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.
Vastag bundája alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.
Ha kisüt a meleg nap,
elolvad a bundája,
lesz belőle pocsolya. Mi az?
(hó)

Hófehér a születése,
fekete a temetése.
(hó)

Tiszta, fehér születése,
sáros, piszkos temetése.
(hó)

Fehér, bársony születése,
lucskos, sáros temetése.
(hó)

Születése csillogó,
temetése locsogó.
(hó)

Fehér pokróc egész földön,
nem itt szövik, az égtől jön.
(hó)

Van egy szép fehér ingem,
az ég varrta énnekem.
Ha melegen süt a nap,
az én ingem elolvad.
(hó)

(Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés - Társ kiadó)
Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Csigabiga-történet

Július volt. Sütött a nap hajnal óta. Kiült hát a puha fűbe Csiga Oszkár.

Arra repült Szitakötő Béni.

  • Sütkérezel, Csiga Oszkár?
  • Sütkérezem. Azt olvastam az újságban, a napsugár jót tesz a derékfájásnak.

Sütkérezett türelmesen Csiga Oszkár. Csorgott róla a veríték, s feje szédült.

  • Hű, de nehéz ez a ház! Leteszem csöppecskét!

Le is tette a bokorba.

  • Ház nélkül csak kellemesebb, levegősebb! – rikkantotta Csiga Oszkár. – Tornászom kicsikét!

Tornászgatott, hajladozott Csiga Oszkár.

Meglátta őt a szomszédból Cincér Gáspár.

  • Nem jönnél át röplabdázni, kedves szomszéd?
  • Szívesen – szólt Csiga Oszkár. – Valamikor bajnok voltam, de régóta nem volt időm e mókára. Most ráérek, kedves szomszéd.

Röplabdázott Csiga Oszkár s Cincér Gáspár.

Mikor azután elunták a szaladgálást, leültek a kerti padra. Cincérné málnaszörppel kínálta meg őket. Valódi szalmaszállal szívták.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Keresgélő

Megyek, megyek,
mendegélek,
kerek erdőn
keresgélek:
vackort,
vadrózsát,
virágszagú
szamócát,
nagykalapos
gombát,
de nem a bolondját!

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A rózsátnevető királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.

Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának fia, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy míg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országot elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.

Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volta, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudtak róla, hogy a világon van.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzták az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany után. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, és fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:

  • No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:

  • Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
  • Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
  • Isten neki – mondja az asszony – hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
  • Feleség – mondja a kertész – én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.

Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába, s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.

  • Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondta a boszorkány nagy kacagva – macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a cipőjét s elkezdett sétálni, perdülni, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.

Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer mikor bálra szépen felkészítette a királynét, lejön a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.

Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiáltott örömében:

  • Te leány, talán bizony te vagy a gyöngysirató, a rózsátnevető királykisasszony?

A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűzte udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Májusi dicsérő

Május,
mosolygó,
békák torkát 
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár, zugató, - 
röptetsz
madarat,
meghozod
a nyarat,
pölyhös
fecskét,
hólyagos cseresnyét.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Daru Tádé

Dobot talált Daru Tádé
a zöld dudva aljában.
Dérrel-durral sietett a 
- dön-döbi dön-dön
dib-dib-dib -
béka-rejtő nádasba.

Arra ment a tarka réce
tíz futkosó fiával,
ámuldoztak: mit akar a 
- dön-döbi dön-dön dib-dib-dib -
daru itt a dobjával?

Unom már a réti füvet,
bimbós zöldet, nádfejet,
valami friss jó falatot:
- dön-döbi dön-dön dib-dib-dib -
békafélét keresek.

Békafalka dob-nótámra
kitáncol majd a rétre.
Ötvenkét jó békacombot
- dön-döbi dön-dön dib-dib-dib - 
falatozom ebédre.

Nádasöblön békafalka
fel is ijedt a zajra:
"Itt a rabló! Fussunk, bújjunk
- dön-döbi dön-dön dib-dib-dib -
tó alatti lakunkba!"

Elmaradt a dínom-dánom
a zöld dudva-erdőben,
üres dobként dörömbölt a 
- dön-döbi dön-dön dib-dib-dib -
Daru Tádé bendője.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)