Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.
Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.
- Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.
Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.
- Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!
Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.
Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.
Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?
- Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.
A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
- Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.
Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.
- Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
- Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?
Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.
- Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.
Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.
- No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.
A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:
- Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.
A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:
- Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?
Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.
A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.
Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.
- Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
- Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.
Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.
- Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
- Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.
Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.
- Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.
Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
- Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?
Bezzeg most édes öcsémnek szólította.
- Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
- Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
- Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
- Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.
Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.
- No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
- Én is amondó vagyok, feleség.
Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.
Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:
- Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
- Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?
Mondja a gazdag ember:
- Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
- Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
- Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.
Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.
No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.
Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.
- Fogjátok meg! – kiáltott a király.
A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.
Ha meg nem állt, talán még most is szalad.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...
Mesemondó blog 