A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.
Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.
Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.
Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.
(Arany János)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)
Mesemondó blog 