Nap: 2020.06.15.

“Ha valamit meg szeretnél tenni, tudd hogy hogyan, és hogy annak mi az ára.” – hangoztatta edzéseinken mesterem. Tízen éves voltam, de tanításait a mai napig magammal hordom, és viszem az élet számos területére. A legnagyobb ajándék, amit a 17 év harcművészet adott: a tudatosság és az önfe(-fi-)gyelem.

Sokan bezárva érzik magukat, amikor gyermek érkezik a családba, mivel beszűkülnek az életterek, megváltoznak a szokások, jön egy csoda, akinek igényei vannak és akihez alkalmazkodni kell, így a gyermek születését követő szerepváltást, az anyaságot vagy az apaságot szabadságuk elvesztéseként élik meg. Hibáztatják a párjukat, a gyerekeiket, a családot a kialakult élethelyzet miatt, ami magával hoz egy életmód- és talán egy kényszerű munkahely váltás is. Hibáztatják a másikat még akkor is, ha azon az úton közösen indultak el, mindketten akarták és esetenként a másiknak semmi köze az idő közben kialakult kényszerű helyzethez. Szeretetvesztést élnek meg csupán attól, hogy a figyelem róluk egy picire helyeződik át, mely figyelem nélkül az a csöpp kis élet mondjuk ki, testileg is, lelkileg is halálra lenne ítélve. Hogy honnan törnek elő ezek a sokszor megmagyarázhatatlan negatív érzések, mi váltja ki ezeket az ambivalens reakciókat? Talán nem is tudatos, de gyerekkori megfigyeléseinkből és tapasztalatainkból írt saját történetünket “olvassuk fel” ilyenkor újra és újra.

A gyerek mintakövető. Ha azt látja, hogy mindig mást hibáztatunk, ő is mást fog. Ha azt látja, hogy a munka fontosabb és ő maga csak akadály, ezt a mintát fogja továbbvinni. Ha azt látja, hogy anya mellette frusztrált és csak akkor lesz nő, ha őt lepasszolja, apa pedig attól “valaki” hogy olyan beosztásban dolgozik, ami távol tartja a családjától nem törődve azzal, hogy a sok távol töltött idővel mekkora terhet tol anyára és milyen fájdalmat okoz a gyermekének (vagy fordítva, apa viszi a családot, anya pedig sok időt tölt távol a munka miatt, ne adj Isten más vigyáz a gyerekre, mert mindkét szülőt távol tartja a munkája), akkor jó eséllyel, ő is erre fog törekedni, amikor rálép a családalapítás útjára. Lehet, hogy már mi is ezt láttuk? Ezt, vagy valami hasonlót éltünk meg és raktároztunk el? Így akarva akaratlanul is megragadtunk egy gyermeki egocentrikus világképben, és a saját igényeink fontosabbak maradtak, melynek következtében mások számára fájó döntéseket hozunk meg? Esetleg olyannyira sajnáljuk és szeretetlenül érezzük magunkat, hogy hátra is hagyjuk gyermekünket, párunkat? Magunk sem tudjuk miért, de frusztráltak vagyunk, nem tudunk kötődni, elköteleződni és menekülünk önmagunk, valamint a felelősség elől? Kezeket fel, ki az, aki kevesebbnek érezni magát a “más”-tól, ha a munkája “csak” egy bolti eladó, “csak” egy villanyszerelő, vagy jelenleg “csak” egy segédmunkás, egy asszisztens? Ki az, akinek az önértékelése mások véleményétől, társadalmi konvencióktól, eszméktől függ és nem a belső értékeiből fakadó cselekedeteitől?

Biztos vagyok abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni gyermekének, még ha ebben tudattalan mintái, félelmei jelen pillanatban meg is akadályozzák. Fel kell ismernünk, hogy sorskönyvünk írója mi magunk vagyunk! Ott van a toll és a lehetőség a kezünkben. Ha mást, más jövőt szeretnénk adni a gyermekeinknek, akkor meg kell változnunk. Nekünk kell megváltoznunk és változtatnunk! Soha nem késő felismerni és felébredni! Soha nem késő másképp dönteni! Soha nem késő átírni a mesénk és egy olyan mintát adni a gyermekünknek, amely kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, reális önértékeléshez vezeti, amelynek mentén képes egyensúlyt teremteni a vágyai, a lehetőségei és a céljai között. Mert ez a három igen ritkán egy. Ezért tudnunk kell, hogy azt, amit meg akarunk tenni, azt hogyan tegyük meg, és hogy a tetteinknek mi lesz a következménye, mi az ára! Abban a pillanatban, amikor ezt a kis mozzanatot beiktatjuk gondolkodási folyamatunkba képessé válunk arra, hogy önállóan döntsünk, vállalni tudjuk döntéseink következményeiért a felelősséget, mely felelősséget előre átgondoltunk, és így döntéseinket ennek tükrében meghozva képessé válunk arra is, hogy azzal nemhogy ne bántsunk senkit, de mi magunk is kiteljesedjünk. És ez az igazi szabadság: a tudat, hogy mindig van más választás és az, hogy a választás lehetősége, a döntés a mi saját kezünkben van!

“Az interjúból kiderül az is, hogy a korábban katonaként Irakban is szolgáló férfi miért állt buszvezetőnek: családot szeretett volna.” – olvastam a minap egy cikkben. Ismerek közterület fenntartó munkát végző diplomás zenetanárt, aki azért választotta ezt a munkát, mert így a felesége és a három gyermeke mellett lehet. Ismerek olyat is, aki a vállalkozását engedte el, és egy céghez ment el szerviz munkákat végezni szintén azért, hogy a családjával lehessen. Nem a munka fogja meghatározni azt, hogy kik vagyunk, nem a munka által leszünk többek, boldogabbak és szabadabbak, hanem a szívből, szeretetből, másért meghozott döntéseinktől! Nem attól fogjuk magunkat szeretve érezni, hogy valaki folyton körül ugrál, lesi minden kívánságunkat, csak velünk foglalkozik és minden figyelmét nekünk adja, hanem attól, amit mi adunk neki. Mert a szeretet az, amit adunk és nem az, amit kapunk! Adni jó, és aki szeretetet ad, az egészen biztos lehet abban, hogy szeretetet fog kapni is! És ha ezt adjuk tovább, erről szólnak a napjaink, a meséink, saját történeteink, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minderre gyermekünk is képessé válik. Nemcsak felnőtt, hanem ember lesz belőle. Egy olyan ember, aki képes adni, törődni, gondoskodni, szeretni, önmagán túl tekinteni és ezáltal nem csak boldogan, önmagával és körülményeivel megelégedve egy kiegyensúlyozott, szabad életet élni, de környezetét (feleségét, gyermekeit, családját) is boldoggá tudja majd tenni.

A döntés a mi kezünkben van. Írjuk át saját történetünket! Írjuk meg saját tündérmesénket, győzzük le a gonoszt, legyen miénk a kincs, jöjjön értünk a herceg, teremtsünk békét a birodalmak között! Írjuk le, és olvassuk fel azt a mesét, amit valóban élni szeretnénk! Olvassuk fel önmagunknak, olvassuk fel gyermekünknek! Higgyünk benne, és éljük!